Nem (mind) csak a pénzedért mosolyognak... (lakhelyek)

A fenti cím egy nem ritka negatív tapasztalat cáfolata. Az a kép, hogy manapság szinte már pénzbe kerül a mosoly is bizonyos helyeken, nem véletlenül van kialakulóban. De azért mindenkire mégsem igaz. Az első időkben kifejezetten kellemes tapasztalatokat gyűjtöttem.

 Az első szállásom

 Legelőször a hotelben szállásoltak el, de tudtam, hogy ez ideiglenes. Körülbelül két hétig tartott, míg elintézték nekünk a "végleges" lakást. A szállodában azon szobák egyikét kaptuk, amelyet a vendégeknek is kiadnak. Ez minimalista, és praktikus berendezést kapott, sporthotelnek megfelelően, ahol lényegében csak fürödni, meg aludni megy 'haza' a vendég. Saját fürdőszoba is volt minden egyes szobához. Meg TV. Szabadidőmben vagy a faluban és környékén csavarogtam, vagy gyakoroltam a német nyelv hallás utáni értését a TV segítségével.

Már megérkezésemkor bemutatták nekem Resit (a Teresa becézése), mint leendő lakótársamat. Ő osztrák volt, Salzburg környékéről. Az egyetemi tanulmányaira gyűjtött.

kilátás a ház mellől

A második

 Decemberben átköltöztettek minket a sanktgallenkirchi kis lakásba. Fent, a hegyoldalban egy tipikus alpesi ház állt. Nem tűnt nagynak, mégis elfért benne három kényelmes méretű (két szobás) lakás. „Marta’s Haus" – ez volt kiírva rá. Daniel, a szálloda 27 éves managere szállított át minket és cuccainkat autóval. Közben felhívta a figyelmünket a tájékozódási pontokra (mivel én némi fáziskéséssel értettem meg az elhangzottakat, kicsit későn kapcsoltam, hogy nagyon figyelni kéne), mert este már egyedül kellett „haza” találnunk (persze magamtól is kitalálhattam volna, de épp azzal voltam elfoglalva, hogy megértsem, miről beszélnek). A tulajdonos (egy idős nő) fölkísért minket az emeletre. A három lakáska közül egy már lakott volt, a másik kettő közül választhattunk. Pár percünk volt csak a döntésre, s Resi – előzékenységből – teljesen rám bízta a döntést. Úgyhogy én hasraütés-jelleggel ráböktem az egyikre. Bevittük a cuccainkat, kaptunk egy kulcsot (de ígérték, hogy hamarosan kapunk még egyet) aztán Daniel visszavitt minket dolgozni. Mivel én végeztem korábban, a kulcs nálam maradt, s megegyeztünk Resivel, hogy a muskátlis cserép mögé teszem, hogy ő is be tudjon jönni, amikor éjjel hazaér.

 Este, hazamenés előtt még bementem a gaschurni közértbe, ahol vettem sok konyhai alapanyagot. Resi megígérte, hogy a felét kifizeti majd. A buszról egy megállóval hamarabb szálltam le a kelleténél, s igen vágták a kezemet a szatyrok, mire elértem – és felismertem – azt a mellékutcát, ahova be kellett kanyarodnom. Meredek volt. Nagyon. És hosszú is. Meg sötét is volt már. Alig volt világítás az utcában. Igaz, a hó azt a keveset megsokszorozta.  Csak az utca legtetejét elérve lettem benne egészen biztos, hogy jó helyen vagyok. Mivel én értem haza előbb, volt egy kis előnyöm rendezkedés tekintetében. A hűtőt, konyhaszekrényeket ketté osztottam, de kineveztem egy közös szekrényt is. Így egyértelműen lehetett jelezni, hogy mi kié, illetve mi a közös. A blokkon megnéztem, hogy mi az, amit közösnek szántam, mi az, amit csak magamnak, kiszámoltam a közös dolgok árának a felét, s fölírtam Resiek. Ő egyébként kérdés nélkül kifizette volna az egésznek a felét is.
 A hálószobában két nagy szekrény állt, azok közül elfoglaltam az egyiket. A fürdőszobába is kipakoltam úgy, hogy maradjon hely Resi cuccainak. Míg itt pakoltam, észrevettem a zuhanyzó lefolyója mellett egy kegyetlen nagy és igazán ronda, nagyon, nagyon ronda pókot. Olyat, amelyik nem a lábaitól tűnik nagynak, hanem tényleg nagy. A teste. És ronda. Egy pohár segítségével kiutasítottam őt.

Utána vacsorát készítettem, majd lefeküdtem. Első éjszaka egy új helyen, tele idegen hangokkal, idegen csöndekkel. Ráadásul arra is „készültem”, hogy biztosan fel fogok ébredni, amikor Resi hazaér…Nagyon éberen tudtam csak aludni, félóránként felébredtem.

Aztán egyre jobban csodálkoztam, hogy lakótársam még mindig nem ért haza. … és éjjel 3-kor még mindig nem. Ekkor fogtam magam és kimentem megnézni, hogy a cserép mögé dugott kulcs a helyén van-e. Ott volt.

Másnap reggel 10-re kellett mennem, 9:20-kor volt buszom. 9-kor ért a telefonhívás, Resi volt az és sürgetett, hogy menjek be és vigyem a kulcsot. Nem értettem, hogy mi van, de mivel úgyis akkor kellett indulnom, nem voltam hajlandó idegeskedni. Megnyugtattam magam, hogy én mindent úgy csináltam, ahogy kellett. Mikor beértem, megtudtam, mi történt. Resi, mikor végzett a bárban a munkával, kiment a buszmegállóba és várt. Aztán észrevette, hogy már nem fog jönni busz reggelig. Akkor visszament a szállodába, ahol Daniel megengedte neki, hogy a Fitness-teremben aludjon. Mire beértem, megbeszélték, hogy Resinek Gaschurnban keresnek szállást, én pedig majd kapok másik lakótársat. Hogy ehhez a kulcsot minek kellett vinnem, nem tudom. S hogy miért kellett annyira sürgetni, hogy bemenjek, azt sem tudom. Azt hiszem, a német/osztrák nyelv hanghordozásában van valami, ami a mi idegeinkre úgy hat, mintha éppen mérgesek lennének ránk. Pedig ők nem is.

Egy darabig egyedül lehettem a lakásban. Mikor odamentem, elfogadtam, hogy lesz egy lakótársam, láttam ennek az előnyeit is – pl. nyelvgyakorlás, barátkozás terén – de hogy magam maradtam, most ennek az előnyeit, nyugalmát kifejezetten szerettem!
Resi még mindig kifizette volna az előző napi bevásárlás felét, hiszen kettőnkre gondolva vásároltam be, meg meg is ígérte, de ezt persze nem fogadtam el tőle.

 A lakás előszobájában volt kialakítva egy kis konyha. Mosogatóval, tűzhellyel, szekrényekkel, edényekkel felszerelve. Sőt kávéfőző is volt, aminek Resi különösen örült, de természetesen én sem bántam. Volt ott minden, amire szükség lehetett egy konyhában, még alufólia és sütőpapír is. Meg több szemetesvödör – feliratozva! –, hogy szelektíven lehessen gyűjteni a szemetet. A ház kapuja mellett sorakoztak a szelektív kukák - nekünk odáig kellett csak kivinni a sajátunkat. Minden ház előtt volt ilyen "szelektív sziget". Mindennek volt külön hely: műanyag, papír, kartonpapír, konyhai hulladék, fém, üveg, használt étolaj. És minden nap a kukásautó más-más fajta hulladékot szállított el.

A beköltözésem estéjén a tulajdonos (én csak házinéninek neveztem, ez kevésbé rideg) megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem szenvedek-e hiányt semmiben, s amikor mondtam, hogy minden OK, még a biztonság kedvéért hozott nekem egy doboz tartós tejet. Nagyon kedves volt tőle ez a figyelmesség, s nekem jólesett, hogy annak ellenére, hogy nem fizetővendég, nem turista vagyok (legalábbis nem közvetlenül fizettem a lakásért, hanem egy ottani körülmények között jelképesnek nevezhető összeget levontak érte a béremből, a fennmaradó részt pedig a munkahely fizette), mégis ilyen figyelmes velem.
 Amiatt aggódtam egy kissé, hogy mivel a bejárati ajtó mellett volt a konyha, én meg szeretek olajban sült dolgokat enni, kimegy a szag és valaki szólni fog érte. De nem volt ebből probléma.

konyha-előszoba

  A kávéfőzőt csak később avattam föl. Talán az első olyan szabadnapomon, amikor már ott laktam. Azelőtt nem volt még szerencsém kapszulás kávéfőzőhöz, szerintem csak ekkortájt jelent meg Magyarországon. Az egyik konyhaszekrényben megtaláltam a hozzá tartozó használati utasítást. Azt tudtam, hogy németből és angolból összerakva több időre lesz szükségem, hogy megértsem, hogyan működik, de a rajzokban is bíztam. Időm meg éppenséggel volt. Először volt olyan munkám, amivel szabadidőmben nem kellett foglalkoznom. És ez nagyon jó érzés volt. Emlékszem, hogy a nappali padlószőnyegén ültem a konyha mellett (gyönyörűen besütött a Nap szabadnapom nyugalmára) és ott böngésztem a lapokat. A fiókban rengeteg teli kapszulát találtam hozzá. Ebben a lakásban úgy másfél hónapot laktam, de ez alatt nem kellett újat vennem, sőt még az utódomnak is maradt.

Amikor gyakorlatra akartam váltani a használati utasításból olvasottakat, nem jöttem rá könnyen, hogy van az, hogy ugyanarra a mozdulatra egyszer benne marad a kapszula, máskor meg kiesik belőle. De idővel kitaláltam, hogy pont ez a lényeg. Egy kattintásra belemegy, másodikra kiesik. Innentől kezdve lelkes felhasználója lettem.

A konyha-előszobából nyílt a hálószoba és külön a nappali. A hálószobához balra kellett kilépni az előszobából. Benne egy franciaágy és egy szimpla ágy állt, két nagy szekrény, meg a sarokban egy kis asztalka. Az ágyak mellett éjjeliszekrények és az ágyak mögött egy hosszú, keskeny polc futott végig a falon. Az ablakon kívül, a házon majdnem teljesen körbefutó erkélyre akár ki is lehetett volna lépni, de a nappaliból nyílt az erkély ajtaja.

Az előszobából egyenesen menve tovább a nappaliba lehetett belépni. Itt jobbra egy kanapé állt, balra egy szekrénysor, a túloldalon pedig asztal, sarokpaddal és székekkel. Az erkélyajtó a szekrénysor mögötti sarokból nyílott. 

 A nappali tetszett elsőre igazán, a hagyományos vidéki stílusával, különösen az asztal környéke, ami a sarokpaddal nagyszüleim házára is emlékeztetett. Sokat ücsörögtem itt, nem csak az evés miatt. Itt tanultam németet, itt böngésztem a környék térképét, itt olvastam a kölcsön kapott, otthonról magammal hozott könyvet, vagy akár csak nézelődtem ki az ablakon. Vagy csak ültem és próbáltam feldolgozni a rengeteg – pozitív és negatív, várt és váratlan – élményt. Még a szilveszteri tűzijátékot is innen néztem, „páholyból”, mert végig lehetett látni a völgyön, az ablakon keresztül.

A megnyugvás szigete

kilátás az erkélyajtóból az utca túloldalán álló házra, havazással

kilátás a nappali ablakából a völgyre 1.

kilátás a nappaliból 2.

A fürdőszoba nagyon kényelmes méretű volt. Kis ablaka egy almafára nézett, melyen rengeteg cinke lakott.

kilátás a fürdőszoba ablakából egy délelőtti műszak előtt

 A nagyon ronda és nagy pókfaj egy-egy képviselője összesen kétszer jelent meg. Utána rá húztam a fürdőszoba szőnyeget a túlfolyóra a padlón – és nem találkoztam velük többször. A legyek forrására viszont nem tudtam rálelni. Minden este, menetrend-szerűen kettő, azaz kettő legyet ki kellett raknom. Nem többet, nem is kevesebbet. Ha szellőztettem előtte, ha nem. Ha megvoltam a két légy kirakásával, utána már megnyugodhattam, hogy légymentes a lakás, de bosszantó elfoglaltság volt esténként őket hajkurászni, mikor ettem volna, vagy belemélyedtem volna az olvasásba.

Egy szabadnapon, talán ugyanazon, mikor a kávéfőzőt kitanultam, megpróbáltam a TV-t is működésbe hozni, de ezzel nem boldogultam (ahogy későbbi lakótársam sem). Amikor végül megkérdeztem a házinénit, ő csak mentegetőzött, hogy ő már öreg, nem ért ehhez, de majd ha jön a fia, akkor megkérdezzük őt. Az internettel kapcsolatban is csak ennyire jutottunk. De nem is foglalkoztam vele tovább. A hotelben tudtam netezni, a TV meg nem igazán hiányzott.

 Kedves kis lakás volt, a légyjárástól eltekintve szerettem.