Lakásfoglalás (harmadik)

 Beköltözésem után pár nappal új kollégák érkeztek, magyarok. L. a lány a bárban dolgozott, Sz. pedig elvileg házmester-félének jött, de inkább mindenes, illetve konyhai kisegítő lett belőle. Ugyanabban a házban megkapták a másik lakást.

 Sz. esténként, ha unatkozott otthon egyedül, gyakran átkopogott hozzám (ezzel kissé bosszantva engem, mert nagyon-nagyon sokat tudott beszélni). Egyik ilyen alkalommal azt mondtam neki, hogy hadd menjek inkább én át (így el tudtam jönni, amikor meguntam). Ekkor még félig-meddig csak tudat alatt hasonlítottam össze a két lakást. De később egyre jobban befészkelődött a gondolataim közé, hogy jobb lett volna azt választani. Volt benne mosógép (Én a hotelben tudtam mosni. Azt a mosógépet és szárítót használhattam, amit a használt takarítós rongyok kimosására is használtunk. Ehhez persze ott kellett ülnöm plusz 2-3 órát, megvárni, míg elkészül. Ezt persze internetezéssel töltöttem.) és működőképes volt a TV. Erkélyből a lakás két oldalára is jutott. Még a legyekre is rákérdeztem, azt mondta Sz., náluk nincsenek. Persze nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hiszen már eldőlt, hogy ki melyik lakásban van (néha azért felületesen átfutottam rajta, mivel tudnám őket rávenni egy lakáscserére - mindig arra jutottam, hogy semmivel).

 Szilveszterkor azonban Sz.-ék fölmondtak és gyakorlatilag „megszöktek”. Egy rövid ideig megint üresen állt a lakás. Közben én kaptam új lakótársat, Melanie-t. Ő egy fiatal német lány volt. Elég magas és vékony, hosszú szőke hajjal. Mikor bemutattak minket egymásnak, mindjárt megkérdeztem a biztonság kedvéért, hogy angolul is beszél-e. Mondta, hogy igen. De nagyon megszeppentnek tűnt, olyan érzésem volt, hogy tart tőlem, talán mint számára ismeretlen kultúrájú Balkán-szökevénytől.

 Ő azonban csak papíron lakott ott. A cuccai egy részét berakta a hálószoba üres szekrényébe és több vizet nem zavart. Néha átjött cuccot cserélni, olyankor mindig szólt előre. A barátja ugyanis ott élt Gaschurnban, így Melanie lényegében a barátjánál lakott. Ez volt nekem a legjobb megoldás, hiszen egyedül enyém lehetett továbbra is a lakás, miközben papíron már volt lakótársam, nem kellett amiatt aggódni, hogy kit raknak majd mellém.

 Sz.-ék „szökése” után úgy döntöttem, egy próbát megér a lakáscsere-dolog. Először megkérdeztem a tulajdonosnőt. Ő kedves volt ugyan, mondta, hogy részéről semmi akadálya, de kérdezzem meg Danielt, a szállodafőnököt. Ezt nem igazán értettem, hogy D-nek mi köze van hozzá, hiszen előszörre is mi választhattunk. Megpróbáltam beszélni Daniellel a közös reggeli után.  Ő persze nem ért rám. Az a fajta volt, aki ha nem tudod villám gyorsan, nyelvtanilag makulátlanul és lehetőleg akcentus nélkül elmondani, mit akarsz, akkor nem hajlandó meghallgatni. Kivéve, ha előveszed személyiséged kullancsnak megfelelő jegyeit. Így némileg erőszakosan elmondtam neki, mit szeretnék – „persze, ha Melanie-nak is jó így” – tettem hozzá. Ekkor közölte, hogy Melanie már nem lakik ott. Meglepődtem. De mielőtt otthagyott volna ezzel a 'válasszal', megkérdeztem még egyszer, hogy akkor átköltözhetek-e. Mire motyogott valamit, hogy majd meglátjuk, hogyan praktikus. Eddigre nem ez volt az első helyzet, ami előtt kissé értetlenül álltam. De ez van, gondoltam, legalább megpróbáltam, s nem mondott nem-et.

Bosszantott, hogy nekem nem szólt senki arról, hogy Melanie „már nem lakik ott”, de ez csak olyan mellék-bosszankodás volt. Végülis aki szólhatott volna, az maga Melanie volt, ő viszont pontosan tisztában volt vele, hogy ez az esemény engem valójában alig érint. Hazaérve megnéztem a szekrényét – tényleg üres volt.

 Vártam pár napot, semmiféle választ nem kaptam a kérésemre. Ezért egy szabadnap előtti estémen úgy döntöttem, hogy e-mailben újra megfogalmazom D-nek, már csak azért is, hogy legyen írásbeli nyoma. Akkor talán jobban foglalkozik vele. Hogy miért írásban kerestem meg ezzel, arra hivatkoztam, hogy így könnyebb megfogalmaznom, s a választ is jobban megértem. Nagyon udvarias levelet sikerült írnom. Még meg is indokoltam, hogy miért szeretnék átköltözni (Először mosógépre hivatkoztam, mármint arra, hogy ott van, nálam meg nincs. Az ízeltlábú-faunát nem akartam belevenni, tartván attól, hogy nem venné komolyan. Viszont éreztem, hogy legalább még egy érv kellene. Úgyhogy annak ellenére, hogy nem érdekelt a TV, beleírtam azt is. Hogy A másik lakásban van az is).

Egy másik munkatársammal, egy lengyel-olasz származású lánnyal megbeszéltük, hogy ha megkaptuk az első fizetésünket, elmegyünk Partenenbe korcsolyázni. Ezen a napon én szabadnapos voltam, ez a lány pedig délelőttös, így délután volt egy kis közös szabadidőnk, amikorra kitűztük a terv megvalósítását. Megbeszéltük, hogy bemegyek a szállodába, ott találkozunk. Még egy háromnegyed órát vártunk ott a többiekre, ami alatt eszembe jutott megnézni (ugye csak onnan tudtam netezni), hogy kaptam-e választ. Legnagyobb meglepetésemre kaptam! Azt írta D., hogy holnaputánig átköltözhetek, mert akkor már jön egy új munkatárs, aki megkapja azt a lakást, amelyik üres lesz. Mivel adott napon, meg a következőn szabadnapos voltam, ha nincs ez az áldott véletlen, lemaradtam volna az infóról. Úgy éreztem, ezt D-nek is tudnia kellett - hogy elvileg pont nem fogom tudni megnézni a válaszát. Gyorsan visszaírtam neki, hogy köszi, holnap költözöm.

 Mikor hazaértem, szóltam a házinéninek, hogy ő is tudjon róla. Aztán másnap nekiálltam. Életem (addigi) legegyszerűbb költözése volt, hiszen csak a szomszéd lakásba kellett átvinni a cuccokat. Szobáról szobára, fiókról fiókra haladva szépen átpakoltam, mindjárt az új helyükre téve a dolgaimat. Amikor végeztem, kitakarítottam magam után, amennyire szükséges volt. Az új lakás éppen nem volt kifűtve, úgyhogy a pakolás végére megfájdult a talpam a hideg padlótól, de amikor még csak vendégként voltam itt, nem volt semmi gond a fűtéssel, bíztam benne, hogy ezután sem lesz.

Végül bezártam magam után a régi lakást és levittem a kulcsot a házinéninek. Ő megkérdezte, hogy kitakarítottam-e magam után, s egyszerűen elhitte a választ. Ismét egy alkalom, mikor meglepődtem az itteni emberek bizalmán.

 Persze az új lakásban az első órákban mindjárt eszembe jutott egy pár dolog, ami a másik lakásban volt előnyösebb, de ezek idővel olyan jelentékteleneknek bizonyultak, hogy nem is emlékszem rájuk.

 Az új lakásban volt egy kis előszoba (mely meg is maradt funkciójában is előszobának). Innen balra nyílt a hálószoba ajtaja, a hálószobából pedig a fürdőszoba. Jobbra nyílt a nappali (két oldalról erkéllyel körülvéve, de a hálószobából is ajtó nyílt az erkély ottani végére), a nappaliból pedig a konyha. A konyhát és a nappalit az ajtónyílásban csak egy függöny választotta el. A konyha ablaka is az erkélyre nézett.

hálószoba

a fürdőszoba jóval kisebb volt a másiknál, kárpótlásul volt benne törülközőszárító

 A hálószobában beépített szekrények voltak, de azok nagyon nagyok, bőséges belső térrel. A nappaliban kanapé, nagy asztal, sarokpad, székek, TV – majdnem ugyanúgy, mint az előzőben. S a konyhában is bőven voltak szekrények, edények. És a legfontosabb, a mosógép! A kávéfőző pedig…! Az olyan volt, hogy kávészemeket kellett beletölteni, s azokat a gép megpörkölte, megdarálta, megfőzte. Nagyon megszerettem. Sokkal jobban, mint a kapszulásat.

a nappali

  A következő szabadnapjaim azzal teltek, hogy lépésről lépésre alaposan kitakarítottam a lakást. A hálószoba falán pl. jókora porhálók voltak. De még a konyhai szekrényeket is kisúroltam, meg mindent. Az ablakokat csak azért nem mostam le, mert L. még fújt rájuk fehér ablakfestékkel karácsonyi mintákat, s megszámolva rájöttem, éppen annyi, ahány hetem még hátra van. Kitaláltam, hogy ezzel is érzékeljem az idő telését, minden vasárnap fogok egyet letörölni.

 Hamarosan fölavattam a mosógépet is, ami után rájöttem, hogy nincs hova teregetnem. Azért megoldottam a kérdést vállfák segítségével, de következő alkalomra már vettem, egy „háztartási madzagot” (tényleg ez volt a német neve a zsinórnak). Próbáltam ide-oda kifeszíteni, kerestem, hol lesz jó helye, de végül úgy döntöttem, hogy hiszek magamnak és azt csinálom, amit anno Sz.-nak mondtam, hogy ha ebben a lakásban laknék, tuti az erkélyre teregetnék. Most kissé tartottam az időjárás viszontagságaitól, de tény, hogy tiszta időben naphosszat körbesütötte a Nap a házat, még a melegét is érezni lehetett. S az erkély „mennyezetén” találtam is helyet, ahova ki tudtam feszíteni a madzagot.

 A TV-vel is megpróbálkoztam, de nem működött.

Pár nappal később, kicsit frissebb elmével megint megnéztem, miért nem működik, amikor is észrevettem, hogy csupán az egyik csatlakozása szétcsúszott. Úgyhogy innentől kezdve végre – ha nem volt jobb dolgom – tudtam TV-t is nézni. 

a konyha egyik fele

a konyha másik fele (még egy üveg Sz.-ék által itt hagyott sört is találtam)

 Ha az előző lakást szerettem, ezért egyenesen rajongtam. Miközben persze azon aggódtam gyakorlatilag folyamatosan, hogy most mikor kapok majd lakótársat, az milyen lesz… jobban szerettem volna most már egyedül maradni.

 Ha erre a kis lakásra visszagondolok, pl. olyan pillanatok jutnak eszembe, amikor szabadnapomon délutáni sziesztára lefeküdtem a sarokpad azon részére, ahova beragyogott a napfény, közben hallgattam a közeli kis vízesés csobogását.

majd egy frissen pörkölt kávéval ébresztettem magam.

a vízesés, amit a nappaliból hallgathattam