Ügyintézés in Österreich - első szezon

 Kiutazásom előtt részt vettem a Tiroli Álláskereső (http://www.tiroli.hu/) egy oktatásán, melyen azt is elmondták, hogy az Ausztriába való kiköltözéskor mi-mindent kell elintézni. Ezt előrelátóan lejegyzeteltem, szokatlan módon el sem kavartam, s szintén szokatlan módon, mikor már ott voltam, nem is halogattam. Úgy döntöttem, ezeken az ügyintézéseken gyorsan túl kéne esni, hogy rendben legyenek a dolgaim és hogy azután nyugodtan élvezhessem az ottlétet, az új élményeket.

 Az első elintéznivaló az ideiglenes lakcím bejelentése volt, bankszámlát is csak ez után nyithattam. Kihívást jelentett a helyzet, ugyanis határidőhöz volt kötve a lakcím-bejelentés, azonban az első két hétben még a munkaadóm sem tudta, hogy hol is fogok lakni. Ugyanakkor nem várhattam vele, hiszen a bankszámlát már a hónap legelején meg kellett nyissam.

Azt tudtam, hogy valamiféle polgármesteri hivatalt kell keresnem, ahol ezt megtehetem, de nem találtam megfelelő szót a szótárban. Ugyan találtam valami hasonlót, s azt reméltem, hogy abból kiindulva majd dűlőre jutunk, amikor megkérdezem, hogy hol van ez a hivatal. Ennek a szónak a birtokában, egy reggeli műszakos nap végén bementem A., az igazgatóhelyettes irodájába, hogy megkérdezzem őt, de nagyon megkönnyebbültem látva, hogy Andrea is ott van. Mondtam nekik a szót, hogy azt szeretném tudni, az hol van, de persze nem értették. A. nézett rám riadt-bután, Andrea pedig ezerrel gondolkodott, hogy hogyan tudna segíteni, illetve kitalálni, hogy mit akarok. Akkor magyaráztam, hogy a lakcím-bejelentés miatt kérdezem. Na erre Andrea mindjárt megvilágosodott és el is mondta, hogy a Gemeindeamt-ba kell menni és elmagyarázták, hogy az hol van. Ott volt ez a hivatal is, ahol a többi ilyesmi, a faluközpontban. Odaballagtam tehát, közben izgulva és nyugtatgatva magam, hiszen alig-némettel kellett hivatalos ügyet elintéznem.  Meg is láttam a feliratot az épület homlokzatán, de a felirat alatti ajtó zárva volt. Ráadásul semmi nem utalt arra, hogy sűrűn használva lenne, inkább csak olyan vészkijárat-félének tűnt. Ezért körbejártam az épületet, többször is, gondoltam, ha már idáig elgyalogoltam, nem adom föl. De nem találtam a bejáratot. Végül bementem a könyvtárba, ami ugyanebben az épülettömbben volt, hogy megkérdezzem, mégis hol lehet bejutni a Gemeindeamtba. Mondta a hölgy, hogy jó helyen vagyok, csak föl kell menni a lépcsőn és ott lesz az egyik iroda. Itt egy kicsit várnom kellett, de kis faluban lévén nem volt nagy a forgalom.  Közben nézelődtem. A várakozásra szolgáló helyiségben különféle szórólapokat lehetett begyűjteni, mind olyan témájú volt, hogy ki honnan kérhet segítséget. Drogos fiatal, problémás gyerek, várandós nő és így tovább. Nagyon kezdő voltam még, ez abból is látszik, hogy kissé meglepődtem azon, hogy itt is vannak drogos-problémás gyerekek. Ezt az én elmém eddig főként a hátrányosabb anyagi helyzetű körökhöz kötötte. Olyan firstworld-problémázásnak tűnt a dolog. Az irodában nagyon kedvesek, udvariasak és segítőkészek voltak. Itt el kellett magyaráznom azt a bibit, hogy igazából még nem tudom, mi lesz a címem, csak hát ugye határidőre be kellene jelenteni, mit tegyek. Azt javasolták, hogy a hotel címével jelentkezzek be (ez pillanatnyilag meg is felelt a valóságnak, mint lakozási hely). A hotel címével azonban nem készültem (arra számítottam, hogy valami hivatalos haladékot adnak majd), viszont eszembejutott, hogy van nálam egy kártya a hotelből, azon rajta lesz a cím. Ezt hát sikerült elintézni.

 Kevéssel ez után szólt Andrea, hogy hamar kéne számlát is nyitnom. Itthonról ugyanis nem lehetett ezt megtenni, pedig szerettem volna előre elintézni. Azt hittem, az első hónap végéig ráérek, hiszen akkor utalják majd az első fizetést. De Andrea szólt, hogy most kell, különben nem fognak tudni utalni. Mondtam, rendben, holnap szabadnapos vagyok, holnap elintézem. Andrea meg rögtön figyelmeztetett, hogy holnap vasárnap van, zárva lesz a bankfiók, a hétfő viszont már túl késő. Úgyhogy elenged délután 3-kor, nincs ma sok munka és akkor el tudom intézni. Iránta érzett nagyrabecsülésemet ezzel a problémamegoldó hozzáállással ismét megerősítette.

3-kor tehát – végezve a munkával – besétáltam a faluközpontba, ahol már korábban felfedeztem a bankfiók hollétét. Persze most is izgultam, de bíztam benne, hogy segítőkészek lesznek, s valahogy megoldjuk a dolgokat. Az előtérben, ahova fotocellás ajtó vezetett, különböző automaták álltak, illetve egy gyereksarok volt kialakítva. Az előtértől a belteret egy üvegfal választotta el, ahova belépve egy elegáns, padlószőnyeges, ébenfa-színű pultos szobába léptem. A legelső, ami feltűnt, az a pult mögötti falon a meglehetősen nagy kereszt. Ausztria persze egyértelműen keresztény hagyományokkal rendelkező és ezt vállaló ország, nem kell mondani annak, aki járt már ott. De hogy épp egy bankfiók falán láttam a keresztet, oly meglepő volt. Függetlenül attól, hogy ki milyen vallást követ, az, hogy egy bankfiókban is emlékeztetik magukat az emberek arra, hogy nem a pénz az Isten, ez tulajdonképpen nagyon megnyugtató volt.

 Először egy idősebb férfi lépett oda hozzám (én voltam per pillanat az egyetlen ügyfél), s elegáns udvariassággal kérdezte, miben segíthet. Elhebegtem, hogy „Ich möchte Konto öffnen”, vagy valami hasonlót. Akkor szólt egy fiatalabb nőnek, aki nagyon kedvesen bevezetett egy hátsó nagy irodába, ott leültetett, kérdezte, kérek-e egy kávét és közben megnyitotta a számítógépén a szükséges programot. Sok mindent kérdezett tőlem, amit ilyenkor szokás, adatokat, meg hogy milyen beállításokat szeretnék. Közben pedig személyesebb dolgokat is kérdezett, mint messziről jött embertől. Már az elején mondtam neki, hogy a németem még elég bizonytalan, az angollal jobban állok. Azt felelte, nem gond, megoldjuk.

 Egész ügyesen végigmentünk a kérdéseken, csak a végén emlékszem egy dologra, amit nem értettem, ezért körülírta a hölgy, előbb németül, majd angolul. Mire felismertem, hogy a limitről lehet szó, s mivel a „limit” viszonylag nemzetközi szó, nem igazán értettem, miért nem ezt a szót használta. De mikor rákérdeztem, hogy arra gondol-e, megkönnyebbülten bólogatott. Végül volt valami, amit hosszabban magyarázott, s egyszer csak azt vettem észre, hogy eddig alig értettem, most meg egész jól értem. Csak a következő pillanatban esett le, hogy beszéd közben angolra váltott, azért értem most jobban, de olyan simán tette, hogy észre sem vettem. Gondolom, azért váltott, mert kissé értetlen arcot vághattam. Végül elkészültünk és belépésem alkalmából kaptam tőlük egy nagy mappát, egy tollat és ami a leginkább tetszett, egy olyan kis füzetkét, amiben egy táblázat állt abból a célból, hogy segítse számontartani a kiadásokat és bevételeket. Külön sor volt a táblázatban a fizetésnek, a lakbérnek, a rezsinek és így tovább, az oszlopok pedig egy-egy hónapot jelentettek. Azt is elmondta a hölgy, hogy két héten belül küldeni fogják a bankkártyát a megadott lakcímre, amit a lakcímbejelentő lap alapján jegyeztek be.

 A bankkártya azonban egyre nem érkezett. Volt a hotelben, A. irodájában egy fakk a személyzet leveleinek, ide kellett volna érkeznie. Kérdeztem A.-t is, Andreát is, hogy nem tudnak-e róla valamit. A december is eltelt és még mindig nem volt bankkártyám. Egyre inkább attól tartottam, hogy valaki egyszerűen lenyúlta. Egyik nap örömmel szólt A., hogy érkezett nekem egy boríték, bizonyára az, amit annyira várok. De nem az volt, hanem az egészségbiztosítási kártya. Ez persze szintén fontos volt.
 A két hét elteltével jeleztem az ügyintézőmnek, hogy nem érkezett meg, ő pedig válaszolt, hogy küldenek újat. Ekkor már beköltöztettek engem a sankgallenkirchi házba, így válaszoltam, hogy szeretném, ha az új címre küldenék, vagy bemegyek érte személyesen. Ők azonban addigra már elküldték a régi címre.

 Bankkártya hiányában személyesen tudtam csak pénz fölvenni. Már december folyamán is jeleztem az ügyintézőmnek (egy-egy ügyfelet egy-egy állandó ügyintézőhöz kapcsolnak, az enyém az maradt, aki megnyitotta nekem a számlát) a problémát.

Mikor bementem a bankfiókba, hogy felvegyek valamennyit az első fizetésemből, épp úgy értem oda, hogy zárva voltak, de még (vagy már) bent tartózkodott az ügyintézőm is, meg az igazgató is. Az előtérbe, az automatákhoz bármikor be lehetett menni, akkor is, ha a bankfiók zárva volt. Beléptem és az üvegfalon át észrevettek. Mikor láttam, hogy zárva vannak, mondtam, hogy bocsi, visszajövök később, de ők megállítottak és megkérdezték, miben segíthetnek. Mondtam, hogy pénzt szeretnék fölvenni, rákérdeztek, hogy ezek szerint még mindig nem érkezett meg a kártyám.

 Már vége volt a hónapnak, s még mindig semmi. Megint szóltam a banknak, s mondták, hogy amint visszahozza a posta, elküldik az új címemre.
  Január közepe táján leesett, hogy a kártyán, amivel eredetileg voltam lakcímet bejelenteni, egy másik hotel címe áll. Az én hotelem neve alatt egy másik cím. Talán közös a működtető és az a központi cím, vagy valami ilyesmi lehetett az oka. Mindenesetre amikor megvilágosodtam, egyik este, hazafelé mentemben leszálltam a buszról az adott hotelnél. Késő volt, csend és békesség a recepciónál, egy öregebb férfi ült a pult mögött. Nyilván korlátozottak voltak a lehetőségeim a helyzet elmagyarázására, de azért megpróbálkoztam vele. Végül megkérdeztem, hogy nem érkezett-e ide a bankkártyám. Az öreg mogorván közölte, hogy nem, anélkül, hogy fölkelt volna a székéből, hogy esetleg megnézze az elmúlt hónap bejövő leveleit. Köszöntem, ráhagytam.
 Úgy éreztem, hogy már eleget vártam, jeleztem ismét a problémát. Ekkor ígérték, hogy küldik a (harmadik) kártyát, immár az új címemre.

 Végül, január közepe felé végre tényleg megérkezett. Ekkor bezzeg kettő is! Mindkettő működött, mindkettőnek azonosak voltak az adatai. Nem tudom, mi történhetett, de úgy döntöttem, hogy abból már nem lehet probléma, hogy két darab tök egyforma bankkártyám van egy néven, azonos kóddal, azonos adatokkal. Az elsőről úgyis úgy hiszi a bank, hogy elveszett. Úgyhogy nem voltam hajlandó tovább foglalkozni a témával.

 Első alkalommal az automata németül való megfejtése is jelentett egy kisebb kalandot. Persze választhattam volna a könnyebb utat, vagyis az angolt nyelvű használatot, de úgy gondoltam, többek között azért vagyok itt, hogy németül tanuljak, s gyakorlat teszi a mestert.

 Így az első két hét helyett kb. január végére eljutottam odáig, hogy a hivatalos dolgaim el voltak intézve.

A lengyel

A szálloda, ahova az első szezonomban kerültem, olyan hely volt, ahol rengeteg külföldi dolgozott. Nem csak magyarok, hanem lengyelek és németek, sőt volt két félig olasz munkatárs és egy fehérorosz is.
 Közülük akit most elmesélek, egy egy generációval fölöttünk járó lengyel férfi volt, akit magamban csak úgy hívtam, hogy "a lengyel fér".

 Az első hetekben az tűnt föl, hogy soha el nem mosolyodik, mindig nagyon szigorú fejet vág. Mikor munkaidőm letelte után a vacsorámat fogyasztottam, számítógépem társaságában, váratlanul odajött és valamit kérdezett, hogy én voltam-e. Nem csak szavait, hanem a szituációt sem értettem, így azt mondta, jöjjek, megmutatja. Levezetett a szelektív kukákhoz, ahol a kartondobozok nem voltak széttépve és kidobva, hanem a kukák előtt fölhalmozva valaki őket. Mondtam, hogy nem, ez nem én voltam, különben sem értettem, hogy nekem szobalányként mégis mi közöm lehetne ehhez, mikor kartondobozok kicsomagolása csak a konyhán történik. Mikor mondtam, hogy nem én voltam, valójában azt vártam pár másodpercig, hogy elnézést kér, s mond valami olyasmit, hogy igazából nem is gondolta, hogy én, köszi, hogy lejöttem (itthon ugyanis általában így szokott történni). De miután mondtam, hogy nem én voltam, rám sem nézett a továbbiakban, csak magában dünnyögött. Ha kicsit is normálisabb, talán még az is eszembejut, hogy segítsek neki, de így elillant a gondolat.
 Pár nap múlva megint eljátszotta ugyanezt, csak most valami ki volt öntve a lépcsőre és ott volt hagyva. Kezdett nagyon egyértelmű lenni, hogy kötözködésből csinálja. Megint közöltem vele, hogy nem, nem én tettem, s már ott is hagytam őt. Mindehhez minden egyes alkalommal olyan hangon szólt hozzám, mintha az imént öltem volna meg az anyját. Így elhatároztam, hogy ha legközelebb a szabadidőmben piszkál, akkor ékes magyar anyanyelvemen fogom őt elküldeni a megfelelő helyekre - ha már máshogy nem tudom. Miután Sz.-al is kitárgyaltuk az embert, s ez segített látni, hogy nem ítéltem meg rosszul, másokkal is ilyen, egyre jobban vártam valami alkalmat, hogy ha már úgyis utál, okot adjak rá.

 Azután, hogy Sz.-ék elmentek, egy este, mikor készen voltam a munkával és a szobalány-irodában pakoltam el magam után, egyszer csak bejött a lengyel (a konyháról azért jött be néha valaki, hogy konyharuhát hozzon mosni, vagy elvigye a tisztát - ezt ők intézték maguknak). Kivett két konyharuhát és belevetette magát Andrea (a kisfőnököm) kényelmes székébe. Egy darabig nem szólt semmit, én meg nem vettem róla tudomást, csak tettem a dolgomat. Végül megszólalt: "L. und Sz. sind weg" ("L. és Sz. elmentek").
Éppen elkészültem a dolgaimmal, s eszem ágában sem volt pont egy ilyen alakkal megvitatni Sz.-ék dolgát. Ha nem is feltétlenül nőtt a szívemhez Sz., azért ez mégiscsak méltatlan lett volna. Azt feleltem hát, hogy "das interessiert mich nicht so sehr" ("ez engem nem nagyon érdekel") és otthagytam őt, s kivételesen nem lassítottam le az ajtót, hogy ne csapódjon be. Megnyugvással hallottam, ahogy hatalmasat puffant a hátam mögött.

Ötletem sincs, hogy mi játszódott le a fejében, de másnap kora reggel kellett kezdenem, s ilyenkor mindig a konyhások engedtek be az egyik oldalsó ajtón - már aki szintén ilyen korán kezdett közülük. Az egész földszintnek üvegfala volt, így beláthattam és nem repestem az örömtől, mikor megláttam, hogy a lengyel van ott, de eldöntöttem, hogy a tegnapi stílusban folytatom. Mire ez a lény - kivételesen - nem váratott meg, hanem úgy nyitotta ki nekem az ajtót, hogy közben földig hajolt előttem, s a karjával széles ívben mutatta, hogy fáradjak be. Megdöbbentem, hogy ilyen van. Elsétáltam mellette, ügyelve, hogy hozzá ne érjek.
 Egy barátnőm, akinek levélben elmeséltem, így felelt: "milyen követ fordítottál föl, hogy ilyen bogarat találtál??"

 Aznap este a főnökhelyettes irodájában kellett valamit csinálnom, amikor bejött és kérdezte, "Wo ist Leiter?" Nem tudtam, mi az a Leiter, de volt egy megérzésem, miszerint létra lehet. Visszakérdeztem, hogy "Was ist Leiter?". Mire zavarba jött, de nem volt kedvem őt kisegíteni (meg nehéz is lett volna a német-tudásommal), inkább kísérleteztem, hogy mennyire gondolja komolyan, hogy nem fog genyóskodni a továbbiakban, meddig terjed a türelme. Illetve öröm volt nézni, ahogy kikínlódja magából azt, amit más normális ember gond nélkül megtesz, vagyis megpróbálja más szóval mondani, körülírni, lerajzolni, vagy valami. Már szinte drukkoltam neki, hogy sikerüljön. Valahogy megoldotta és egyértelművé  tette, hogy a Leiter tényleg létrát jelent. Küzdelme gyümölcséül mondtam neki, hogy sajnos fogalmam sincs, hol van.


 Ettől kezdve az okozott problémát, hogy megpróbált kedves lenni!


Egy alkalommal vacsorát akartam magamnak összerakni a konyhán - egy szendvicset - de ő ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja meg nekem. Miután én raktam rendbe a volt hotel-beli szobáját, amikor kiköltözött a szolgálati lakásába, erős kételyeim voltak a higiénikussága felől. De annyira erőltette, én meg nem akartam, hogy pont ezen sérüljön be, jól jött egy kis fegyverszünet. Végülis elfogadtam tőle - nem kellett volna. Nem hiányzott volna a torokfájás, meg a nátha.

 Több alkalommal meg akart hívni egy italra, este, amikor neteztem az étteremben. Egyszer-kétszer el is fogadtam, csak annyi "kikötésem" volt, hogy ne sörre, hanem borra hívjon meg. Ebben nem volt egészségügyi kockázat (mint a szendvicsben), úgyhogy végül úgy voltam vele, ha ez boldoggá teszi, hát hívjon (tényleg nem volt neki elég 5-10 udvarias 'kösz, nem').

 Amikor megbeszéltük a lányával, K.-val, hogy elmegyünk korcsolyázni, lementem a hotelbe - onnan indultunk - s mondta K., hogy elhívta az apját is, mert nem mondtam neki száz százalékra, hogy jövök, ő viszont mindenképp menni akart, persze nem egyedül. Így hármasban buszoztunk el Partenenbe, ahol a koripálya volt. A lengyel odafelé a sofőrrel beszélgetett, aztán szép türelmesen megvárta azt az egy órát, amit a lánya és én korcsolyáztunk, s közben még egy forralt borra is meghívott, és csinált rólunk képeket.

 Hazafelé, a buszvárás közben, főleg velem beszélt. Nem volt könnyű helyzet, mert ha németül beszéltünk, K. nem értette, ha angolul, az öreg nem értette, ők meg egymás között lengyelül beszéltek, amit én nem értettem.
  Ahogy álltunk a sötétben, a völgy végében, ahonnan nem vezetett tovább út, így sóhajtott: "endedewelt". Nem értettem, mit akar, hát visszakérdeztem: "was ist endede?" ("mi az, hogy endede?") Tanulságos volt, ahogy átfuott az arcán az idegesség, majd egyet kaccantott és türelmet erőltetve magára elmondta tagolva, hogy "ende der Welt" ("Világ vége"). 

 Egyik nap mondta, hogy hamarosan születésnapja lesz, és akkor lesz egy buli, amire elhív engem is. Nem mondtam rá se igen-t, se nem-et, de egy lépésnek tartottam a beilleszkedéshez azt, ha elmegyek rá.

 Aznap, mikor ez a buli volt (vagy lett volna), hamar készen voltam a szobákkal. A délelőtti műszak volt az enyém, vagyis a szobák után nem lett volna más dolgom, de még csak 1 óra volt, s 3-ig tartott a hivatalos munkaidő. Beküldtek hát a konyhára, hogy ott segítsek. Kaptam néhány tedd ide-tedd oda feladatot, melyek nem jelentettek nagy kihívást. Nem is sürgetett senki, hiszen alig volt tennivaló. Közben szállingóztak befelé az esti műszakosok, így a lengyel is. A konyhán dolgozók többé-kevésbé összeszokott csapatot alkottak, s még meg is fordult a fejemben, hogy nem kell már tartanom ettől, hiszen eddig a lengyel ellenségeskedése miatt nem akartam a konyhára jönni, az viszont elmúlt. Ráadásul sikerélményt jelentett, amikor megértettem egy-egy dolgot, egy-egy poént a beszélgetésükből. Felszabadult volt a hangulat.

 Rajtam egy testhez simuló fekete póló volt, ami csak azért számít, mert a mögém lopakodó lengyel egyszer csak  úgy fogott meg két oldalról, ahogy - hát, legfinomabban szólva - illetlen volt. Elsősorban szemmel és arccal kellett közölnöm gondolataimat, miközben ráförmedtem, hogy NEIN. El is sunnyogott.
Mikor végeztem és a raktárba mentem, ő is ott volt. Akkor mondta, hogy ne legyek mérges, mire mondtam mérgesen, hogy ilyet ne csináljon soha. "Nur Spaß, nur Spaß" (csak viccelődés) - felelte ő. Ami neked spaß, nem biztos, hogy nekem is az - gondoltam, de láttam rajta, hogy nagyjából fölfogta a dolgot, hát azt mondtam, oké.
 Aznap korán kezdtem, ráadásul fölidegesített, s elkezdett fájni a fejem is. Pár embert, akivel volt némi kapcsolatom, megkérdeztem, elmegy-e a bulira. Mind azt mondta, hogy nem. Mivel 3-kor végeztem és sok idő volt még estig, én is leléptem, gondoltam, majd még eldöntöm, hogy visszajövök-e. Természetesen úgy döntöttem, hogy nem.

 Így persze másnap reggel elölről kezdte a sértődött ellenségeskedést. Csak most már ballisztikus ívben lesza nem érdekelt. Meg nem is számítottam másra.

 A további hónapokban ilyen maradt a viszonyunk, s én megkönnyebbültem attól, hogy már nem akart jóban lenni velem.
 K.-nak, a lányának mondtam el, mikor hónapokkal később szóba hozta az apját, hogy nem tudom, miért mérges mindig. De lassanként újra enyhébb lett a levegő köztünk. Egyik reggelinél még meg is viccelt. Letettem a telefonomat a tányérom mellé, s nem figyeltem. Mikor visszanéztem, nem volt ott. Kerestem, kérdeztem, hol van, majd rövid idő múlva K. megcsörgette volna, hogy így "buktassa le" az apját, az meg rácsodálkozott, hogy le van némítva a telefon. De azért nagyon örült a tréfájának.  Ebben olyannyira nem volt rossz szándék, hogy még egy mosolyt is sikerült magamra erőltetnem.
 Illetve egyszer újra megpróbálkozott azzal, hogy ő rakja össze nekem a szendvicsemet, de egy határozott 'nem'-mel leszereltem. Azonban mikor kész volt, hirtelen mozdulattal megfogta a csücskét és gyorsan belerakott mégvalamit (sajtot talán). Mikor nem látta senki, tanulva a múltkori hibámból, levágtam a szendvicsről azt a részt, amihez hozzáért.

 A szezon vége felé volt egy szívinfarktusa, amivel kórházba került, de túlélte. A lányát persze nagyon megviselte. Ezután már nem jött vissza abban a szezonban, de a következőben - mint megtudtam - újra dolgozott.

Honfitársak: Sz. és L.

 Körülbelül két héttel azután, hogy az első szezonomra megérkeztem, s pár nappal azután, hogy beköltözhettem a sanktgallenkirchi lakásba, hírét vettem, hogy egy új magyar pár fog érkezni. Megörültem ennek, annak ellenére, hogy még nem tudhattam, mifélék lesznek. De megnyugtató volt a gondolat, hogy egy nyelvet beszélünk. Azt mondta Gábor, hogy a páros férfi tagja házmester-félének jön ide, a lány pedig pincérnőnek.

A „házmester” szóra felderengett előttem egy atlétatrikós, sörhasú, izzadt forma, ezért aztán meg is lepődtem, mikor egy reggelen két meglehetősen fiatal új arc jelent meg a hotelben.

 Kihallottam, hogy magyar akcentussal beszélnek, s ebből rájöttem, hogy ők lehetnek azok, akikről szó volt. Úgyhogy üdvözöltem is őket, s mondtam, ha esetleg tudok valamiben segíteni, szóljanak. Persze akkor sem tudtam, ugyan miben segíthetnék nekik két hét itt tartózkodás után, inkább a jó szándékot akartam ezzel megmutatni feléjük. De meglehetősen ridegen fogadták, vagy inkább tartózkodóan.

 Akkor lettek barátságosabbak – főleg Sz., a fiú – mikor kiderült, hogy szomszédok vagyunk a sanktgallenkirchi házban. Beköltözésük után a munkahelyen Sz. megkérdezte, „este sörözünk?” Engem meglepett a korábbi ridegség után ez a közvetlenség, de nem csak ezért, hanem elsősorban az anyagiak miatt visszautasítottam (még jóval az első fizetés előtt voltam). Egyik este átkopogott, szocializációs céllal. Fura egy srác volt. Először is rengeteget tudott beszélni. Tulajdonképpen azért szeretett mások társaságában lenni, mert közönségre volt szüksége önmagához. Megtudtam róla, hogy kicsit rasszista, kicsit hímsoviniszta, de (egyébként) nem viseli el az igazságtalanságot maga körül, vagy azt, hogyha erősebb bánt gyengébbet. Nem volt már kezdő abban, hogy Ausztriában éljen/dolgozzon, így sok újat megtudtam tőle. Meglehetősen negatívan nyilatkozott közös munkahelyünkről. Kritizálta főnökünket (huszonéves srác, aki valószínűleg nem önerőből érte el ezt a felelősségteljes beosztást), hogy úgy néz ki, mint egy hajléktalan, a viselkedésről nem is beszélve. Azon a környéken a huszonéves korosztály azzal kívánt egyéniség lenni, hogy folyamatosan sapkát hordtak. A fiúk is, a lányok is. Soha nem vették le a sapkájukat, az étkezőasztalnál sem, szerintem még a WC-n sem. A főnök is egy volt ezek közül. Emellett - szintén divatból, borostát hagyott magán, de nem olyat, ami vonzóvá tesz egy férfit, hanem olyat, ami az ápolatlanság érzetét kelti. Mert ugye van az a férfi, aki hiába borotválkozik, olyan erős a borostája, hogy hamar kiütközik. Ez férfias. Meg vannak ezek a 'gyerekek', akiknek még csak akkor érvényesül a borostája, hogyha több naposra növesztik. Ez éppen azt hangsúlyozza, amit rejtegetni akarnak.

 Én egyébként azért nem szembesültem még a főnök dolgaival ekkor, mert az emeleteken dolgoztam egyedül, vagy valakivel párban. Sz. azonban a konyhán dolgozott, ahol a főnökség is gyakran megfordult, ellenőrzési, illetve kötözködési céllal. Ott dolgozott a konyhán T. is, aki a lakótársam lett volna, de nem lett. Sz. mesélte, hogy a főnök folyamatosan piszkálja T.-t, mert őt ugye lehet. Elmesélte, hogy ha lehet, megvédi T.-t. Például egy alkalommal valami rossz helyre volt téve és a főnök nekiállt piszkálni T.-t, hogy az mért ott van, megmondta már, hogy ne ott legyen, mire Sz. odalépett, hogy ő hagyta ott. Neki azonban nem mondott a főnök semmit. Pedig Sz. akkor már egyre jobban várta, hogy verbálisan beolvashasson neki.

  Mivel nem ismertem első kézből a viszonyokat, s Sz.-ért sem tettem volna tűzbe a kezem,  nem tudtam, kinek mennyi igazsága van mindebben, de amint beszélgettünk a többiekről, akiket én is ismertem, s láttam, hogy Sz. ugyanúgy ítéli meg ezeket az embereket, mint én, egyre inkább neki hittem. Szóba került az öreg lengyel is, aki Sz. szerint sem volt normális. Az a fajta ember volt a lengyel, aki fölfelé nyal, lefelé tapos és aki lényegtelen apróságoknak tud hatalmas feneket keríteni. Sz. próbálta elérni a lengyelnél, hogy lazuljon le egy kicsit, kevesebbet stresszeljen fölösleges dolgokon, s volt, hogy őmellette is kiállt a  főnökkel szemben. Szóba került a félig olasz nő is, akit én is a legnormálisabb embernek tartottam a konyhán dolgozók között, s Sz. is. Nem azért, mert ugyanazt akarta volna mondani, amit én… vitatkoztunk épp eleget más dolgokról. Például az egyik reggelinél mondta barátnőjének, miután leültünk, hogy hozzon neki szalvétát. L. fölállt és hozott. Mikor a lány hallótávolságon kívül volt (legalábbis azt hiszem, bár neki döbbenetesen éles füle volt), megjegyeztem Sz.-nak, hogy szerintem neki is van lába, hogy ezt megoldja, s végülis ő a férfi kettőjük közül. Ekkor ő belebonyolódott az elméletbe, hogy a terítés a nő dolga, stb. Az ilyen gondolatai bosszantottak föl, viszont jól vette az oltogatást, illetve cserébe ténylegesen lehetett arra számítani, hogy megvédi a barátnőjét, ha szükséges.

 Sz. meglehetősen sokat elégedetlenkedett a munkahelyi dolgok miatt. Elmondta, hogy máshol – egy rendes ausztriai munkahelyen – beleszámít a munkaidőbe az is, amit azzal tölt az ember, hogy beérjen oda. Hogy más rendes helyen fizetik a buszjegyet, vagy egyéb útiköltséget. Hogy adnak normális munkaruhát. S még sok minden mást is mesélt, amivel ugyan tudatosan nem foglalkoztam, hiszen számomra egyelőre nem volt releváns, de azért csak befészkelte magát a fejembe, hogy vannak jobb helyek is.

  Kialakult az a kettős érzésem a srác irányába, hogy ha a munkahelyen találkoztunk, örültem neki, jólesett, ha dumált velem, míg dolgoztam, vagy várakoztam. De rettenetesen utáltam, mikor esténként átkopogott, hogy szomszédoljon egy kicsit. Nem tudtam még, hol vannak a határai, megbántani nem akartam, hiszen arra nem adott okot. Egyik ilyen alkalommal úgy döntöttem, inkább én megyek át hozzá, így legalább akkor jöhetek el, mikor akarok. Míg magamtól kitessékelni kicsit nehezebbnek tűnt (egy másik alkalommal, mikor elegem volt belőle, simán így szóltam, „most már menjél”, s akkor ment, vagyis nem is volt olyan nehéz). Ekkor volt szerencsém igazából fölmérni a másik lakást, amit T.-vel választhattunk volna. Ebben volt előszoba és rendes, önálló konyha, melyben nem szagelszívóval kellett megoldani a szellőztetést, hanem rendes ablaka volt. Az is tetszett, hogy a hálószobából nyílt a fürdőszoba. Erkély a D-i és a K-i házfalon is futott, így ragyogóan lehetett ruhát szárítani kint, szépen körbesütötte a Nap a lakást, ha éppen olyan idő volt. Megkérdeztem, hogy áll a lakásuk a pókokkal és legyekkel. Alig hittem el, hogy nekik semmi gondjuk velük. S még mosógép is volt, amit korábban nem tudtam. Sőt a TV-jük is működött. De wifi ott sem volt. Persze most már mindegynek tűnt, hiszen eldőlt a dolog. Az az igazság, hogy párszor elgondolkoztam, mivel lehetne őket rávenni egy cserére, de semmi okosság nem jutott az eszembe. Ezen az estén, mikor átmentem, az első fél óra után, hogy magamat is szórakoztassam, úgy döntöttem, kipróbálom, ha nem szólok közbe, mennyit fog beszélni. 2 óra lett az eredmény!

 L., a páros lány tagja szimpatikus volt. Igaz, nem az első pillanattól. Rendkívül tartózkodó, zárkózott embernek bizonyult. Lassan oldódó típus volt, s végül nem is maradt idő arra, hogy kibontakozzon, de azért egyre kedvesebb lett. Egy alkalommal a szállodában, munka közben véletlenül tanúja lettem, hogy feszültség van közöttük. Később megkérdeztem L.-t, hogy mi a baj, s el is mondta, hogy a karácsonyi készülődés körül sikerült összekülönbözniük. Később Sz. verzióját is meghallgathattam. Egyik este otthon az ablakomból láttam, hogy Sz. éppen hazaér. Hamarosan át is kéredzkedett, hogy elpanaszolja, nem érti a nőket és mennyivel egyszerűbb dolga volt, míg butuska lányokkal járt.  Próbáltam néhány jó szóval, tanáccsal ellátni, s jól esett, hogy komolyan veszi, amit mondok, mintha a nővére lennék.

 Amikor Sz. végül fölmondott, a főnök – Sz. elmondása szerint – kirángatta a pult mögül L.-t, hogy akkor menjen ő is. Sz. közölte vele, hogy ha képes normálisan viselkedni, és elintézi, hogy abban a lakásban maradhassanak, ahol most vannak, akkor hajlandó kitölteni a felmondási időt, annak ellenére, hogy még próbaidős volt itt és egy hét átfedésben lesz az új munkahelyével (így napi 16 órát dolgozott volna, 8-at itt, 8-at az új helyén). Megegyeztek.

 Végül elérkezett az alkalom, amikor Sz. megmondhatta a magáét a főnöknek. Ez szilveszterkor történt. Volt egy helyi lányka, aki a konyhán dolgozott, s akire azt mondták, hogy a főnök csaja, de nem hivatalosan. Úgy esett, hogy ez a lány porszívózott az étteremben, aztán megunta és otthagyta a porszívót az étterem közepén, kihúzott kábellel. Ekkor az öreg lengyel közölte Sz.-al, hogy ez így nem helyes, pakolja el a porszívót. Sz. meg azt felelte, hogy nem ő hagyta ott, hanem a hölgy, majd a hölgy el is elpakolja. Erre az öreg lengyel már sietett is a főnökhöz árulkodni, hogy Sz. nem fogad szót neki! Sz. elmesélése szerint a főnök ekkor már részeg volt, vagy valamilyen szer hatása alatt állt (bulira készültek), s nekiállt ordítani vele – a vendégek előtt. Ekkor mondta el Sz. - higgadt, csendes hangnemben - az összes véleményét a főnöknek, aki persze még idegesebb lett, s tovább ordítozott.

 Aznap én szabadnapos voltam. Éjfél után egy óra körül kopogtak be hozzám. Először nem akartam foglalkozni velük, hiszen fogalmam sem volt még a történtekről, s már aludni készültem, hiszen másnap dolgoznom kellett. De nagyon kitartóan kopogtak, hát úgy voltam vele, hogy elküldöm őket hamar. Mikor ajtót nyitottam, láttam, hogy L. is ott van (ennek örültem), s pezsgős pohár van a kezükben, számomra is. Bár nem játszottam meg magam, hogy különösebben örülnék (Sz. sosem sértődött meg ezen, szerintem észre sem vette), úgy döntöttem, egy koccintás erejéig szociális leszek, meg különben is, ezzel jófejek voltak. Ekkor mesélték el a sztorit, s mint kiderült, azért kopogtak olyan kitartóan, mert sürgős kérésük volt: Úgy döntöttek, hogy nem mennek be többet a szállodába. Sz.-nak az új munkahelyén volt már dolga elsején, de félt L.-t egyedül hagyni otthon, attól tartva, hogy a főnök idejön majd a lakásra újabb jelenetet rendezni. Úgyhogy szerették volna ha L. a cuccaikkal az én lakásomban húzhatja meg magát másnap délutánig, amikor ki tudnak költözni. Beleegyeztem. Megbeszéltük, hogy nem zárom kulcsra a lakást reggel, mikor elmegyek, s ők ígérték, hogy mire hazaérek, hírük, hamvuk sem lesz. Másnap kissé tartottam tőle, hogy a főnök majd tőlem kérdezősködik felőlük, de nem is láttam őt. Valószínűleg másnaposan fetrengett valahol.

Mikor hazaértem a lakás teljesen rendben volt, L. és a cuccaik már sehol. Ezt követően már csak véletlenül futottunk össze Sz.-al, L. pedig egyszer sem.

 BUÉK 2014, "páholyból"; a nappalimból néztem a tűzijátékot, ami kb. egy órán át tartott.

Egyik találkozásunkkor Sz. egy kartondobozt cipelt a kezében. Akkor eldicsekedett vele, hogy milyen jó az új munkahelye, s megmutatta, milyen munkaruhát kapott a felvonónál. Tényleg szuper kis királykék overál volt, ami rendesen védte az embert a hidegtől. Nem tűnt olcsónak sem. Elmesélte, hogy annyi a dolga, hogy egy fülkében ülve figyelje monitorokon, hogy minden rendben van-e, de a munkaidőben filmeket is tudnak nézni.

 Ugyan fellélegeztem, mikor kiköltöztek, arra gondolva, hogy Sz. nem fog többet órákon át szórakoztatni a rasszista és hímsoviniszta elméleteivel, ráadásul esetleg átköltözhetek az ő lakásukba (ez sikerült is), de azért egyszer még meglátogatott (többször is próbált, de nem talált otthon).  Egyik szabadnapomon éppen elkészültem a takarítással, rendrakással, amikor bekopogott. Mondta, onnan tudta, hogy átköltöztem az ő volt lakásukba, hogy látta, ott szárítom a ruháimat az erkélyen, ahogy mondtam korábban (ezek szerint mégis figyelt néha a beszélgetőpartnerére). Az az igazság, hogy be sem hívtam őt, az ajtóban beszélgettünk (nem sértődött meg), s a beszélgetés végén elhívott inni, ha valamikor kedvem lenne ilyen kimenőhöz. Valamiért feltett szándéka volt, hogy összehoz az idióta helyi haverjai egyikével, holott tudta, hogy itthon barátom van. Elmondtam neki, hogy „szerintem észrevetted már, hogy nem vagyok az a kimenős”. Nyugtázta, elköszöntünk.

 Még kétszer találkoztunk. Egyszer a farsangzáró ünnepséget néztem meg a faluközpontban, s persze ő is, hiszen nagy esemény volt ez ott vidéken. Akkor arról mesélt, hogy miféle emberekkel dolgozik együtt. A drog és az alkohol sem idegen némelyiküktől (munkaidőben sem). Ez is megerősítette azt a tapasztalatomat, hogy itt nem nagyon rúgják ki az embert munkahelyekről. Viszont kicsit megcsappant a bizalmam a felvonó-kezelők iránt. Meg megint megpróbált megdumálni, hogy menjek el vele és a haverjaival inni. Megint nem volt hozzá(juk) kedvem.

Farsangzáró ünnep Sankt Gallenkirchben. Március 8.-án ilyen időnk volt.

 S végül egy napos, tavaszt ígérő szabadnapomon a faluközpont buszmegállójában várakoztam elmerengve. Végignéztem, amint az utca túloldalán két helyi suttyó eldobálja a csikkeket egy üzlethelyiség előtt, s ez jó érzéssel tölti el őket. Huszonévesek voltak, akiknek már nem áll jól, mikor ilyesmivel lázadnak a világ ellen. De amikor kijött a boltos - egy idősebb férfi -, és rájuk szólt, akkor összeszégyellve magukat, eljátszva az intelligens, szófogadó jófiút, szépen összeszedték maguk után. Az én szememben szánalmas volt ez is, hogy még lázadni sem tudnak becsületesen, csak akkor, ha nem látja senki.

 Nem sokkal ez után megjelent előttem teljesen váratlanul Sz. Közölte, hogy nincs önbizalmam, mivelhogy nem is gondolom, hogy egy ilyen jóképű srác (értsd: ő) nekem dudál (nem is tudatosult bennem, hogy valaki valakinek dudált).  Fölajánlotta, hogy levisz Schrunsba kocsival, csak sajnos kiderült, hogy ez a két jóképességű is vele van. De hirtelen nem jutott eszembe értelmes kifogás, hát éltem a lehetőséggel, meg Sz.-ot addigra többé-kevésbé megkedveltem. Igazából jól is jött, mert beázott csizmámat akartam minél előbb lecserélni egy új – tavaszi – cipőre, s így jóval hamarabb leértem a városba. A kocsiban néha magyarul beszéltünk Sz.-al, néha helyi nyelven beszéltek ők hárman (nem, az nem német nyelv). Sz. kimentett azzal, hogy még nem igazán megy jól a német nekem. Aztán valamin nevettek, mire a mellettem ülő jóképességű túljátszva a röhögést ráborult a lábamra a homlokával. Ujjamat a vállába fúrva eltoltam őt, s közben arra gondoltam, ha ezt nem fejezi be, kitépem a karját és lenyomom a torkán. Nagyjából ezt a kisugárzást árasztottam hónapok óta, úgyhogy nem esett nehezemre most sem, illetve eddigre már megszoktam szófosztott állapotomat, s remekül ki tudtam magam fejezni arckifejezésekkel és tekintettel. Ezt úgy tűnik, ő is fölfogta, s megint csak túljátszva magát mondta, hogy „schuldigung, schuldigung!” („elnézést, elnézést”). Végül Schrunsban elköszöntünk.

 Sz. ugyan disszonáns érzéseket keltett bennem, de az élethez való hozzáállása motivációs erővel bír, ha eszembe jut. Az, hogy addig ment, míg meg nem találta azt, ami számára jó. Nem törődött bele egy olyan helyzetbe (munkahely), ami nem volt neki megfelelő. Az, hogy igazából nem lehetett megsérteni semmivel. Az, ahogyan kiállt a gyengébbekért. De legfőképpen az, ahogyan a megoldandó helyzetektől nem ijedt meg, sőt élvezte bennük a kihívást. Amikor összetűzésbe került a főnökkel, szavamra, még élvezte is! Vagy amikor egy nap alatt kellett új lakást találnia - és talált is.

Nyelvi nehézségek és első lakótársam; T.

 Az ember mindennapjaiban elég sokat nyom a latban, hogy a szabadidejét kivel kell megosztania. Igy az sem mindegy, hogy - egy teljesen idegen helyen és új helyzetben – kivel lakik. Ausztriában a legtöbb szállodai álláshirdetés mellé odaírják (mivel szállást is ők adnak), hogy Einzelzimmer-t, (egyszemélyes szobát), vagy Doppeltzimmer-t (kétszemélyes szobát) adnak. Amikor kerestem az első külföldi munkámat, elsősorban azokat a hirdetéseket néztem meg, ahol Einzelzimmert ígértek, de azokat is, ahol erre nem tértek ki. Így történt, hogy végül mégis olyan helyen kötöttem ki, ahol lakótársra kellett számítanom. Mindegy, gondoltam, majd legalább segít a nyelvtanulásban és a beilleszkedésben-barátkozásban a helyzet. Illetve bíztam saját alkalmazkodó-képességemben is.

Első lakótárs, T.

 Amikor megérkeztem a munkára, A. (a szállodamanager helyettese és jobb oldali keze) mindjárt be is mutatta nekem T.-t, hogy ő lesz majd a lakótársam. De most még nem, mert most még a szállodában fogunk lakni, külön szobában, kb. egy hétig.

 T. mindjárt nekiállt megismerkedni, de A., látva riadt arckifejezésemet, figyelmeztette őt, hogy „langsam” (lassan). Utólag már tudom, A. elsősorban nem miattam szólt rá, hanem azért, mert T. beszédét a helyiek is alig értették. Salzburg környéki dialektussal beszélt, halkan, hadarva és sokat. Nagyon kedves volt egyébként, nyitott volt mindenki felé és mindig mosolygott.

 A hotelben-lakásunk utolsó napján összeköltöztettek minket egy szobába, hogy legyen a vendégeknek több hely. T.-nek talán a legelső kérdése az volt, hogy hogy szeretem az ablakot éjjel, csukva, vagy nyitva. Mivel nem tudtam, hogy decemberben 1000 m magasan az Alpokban éjjel mennyire szokott hideg lenni, megelőzés-jelleggel azt mondtam, hogy csukva. De mindjárt láttam rajta, hogy nem ezt a választ remélte. Végülis megegyeztünk abban, hogy csak egy kicsit nyitja ki. (Ott, a hegyen szoktam aztán hozzá én is a nyitott ablaknál alváshoz).

 Másnap a manager (D.) fölvitt minket autóval a sanktgallenkirchi kis házhoz, melyben két lakás közül választhattunk. T. teljesen rám bízta a választást. Kb. 5 perc alatt kellett eldöntenünk, sok információ nem állt rendelkezésünkre, de persze körülnézhettünk mindkettőben. Végül az alapján választottam, hogy az egyik lakáskában több ágy volt (egy francia és külön még egy, plusz még egy kanapé is a nappaliban), gondoltam jó lesz úgy, hogy T. az ablak mellett alszik – ha ki akarja nyitni, én meg a szoba másik felében, az ablaktól távol. Ez járt a fejemben akkor is, amikor T. rám bízta az ágy kiválasztását is. Mikor mondtam, hogy én a külön ágyat választanám, T. elkezdett nevetni meglepetésében, hogy ahhoz képest, hogy jóval magasabb vagyok nála, mégis a kisebb ágyat választom. Persze nem álltam azon a szinten német nyelvből, hogy nekiálljak elmagyarázni neki indokaimat.

Aztán még körbenéztünk egy kicsit, de T. annyira megörült a kávéfőzőnek a konyhában, hogy innentől kezdve más már nem is nagyon érdekelte.

Mivel még csak egy kulcsunk volt, megbeszéltük, hogy éjjelre (mert ő esti műszakos lesz) kint hagyom neki a kapu melletti virágcserép mögé dugva.

D. visszafuvarozott bennünket a hotelbe dolgozni, este pedig már mehettem „haza” egyedül. Előtte még Gaschurnban bevásároltam (az ottani Spart már ismertem, ráadásul Gábor – aki szintén Gallenkirchben lakott – figyelmeztetett is, hogy az ottani épp zárva van – milyen ’jó’ ez így karácsony előtt), s kicsit izgultam, hogy megtalálom-e a házikót (szerencsére T. odafele föl is hívta a figyelmemet egy-két tájékozódási pontra). A hegyoldalba felvezető, alig kivilágított, hóval keretezett utcácska legvégén megnyugodva láttam, hogy megtaláltam a házat.

Esti séta hazafelé, bevásárlás után

Utcám

  
T.-nek éjjel 2 körül kellett volna hazaérni. Nem jött, de még 3-kor sem. Mivel nem igazán tudtam nyugodtan aludni, kimentem, hogy megnézzem, nem az-e a baj, hogy nem találta meg a kulcsot. Dermesztő volt az a tök sötét a ház mellett. A kulcs a helyén volt, visszamentem.

 Reggelig sem került haza. Éppen indulni készültem, amikor bejött a telefonhívás, T. volt a vonalban. Ideges hangon mondta, hogy menjek be (vagy tán kérdezte, hogy mikor megyek). Mondtam neki, hogy most indulok. Amit azon kívül magyarázott, nem értettem, de miután letettüka telefont, azzal nyugtattam magam, hogy én mindent a megbeszéltek szerint tettem.

 Bent aztán, mikor már személyesen tudtunk beszélni, megértettem, hogy nem tudott éjjel hazajönni, mert olyankor már nincs busz, amikor ő végez. D. megengedte neki, hogy ott aludjon a fitness-teremben, de mivel hajnalban sem tudna beérni (amikor nem északás, akkor hajnalos lesz), nem velem fog lakni, hanem a falun belül kap majd egy lakást. Vagyis nem ő lesz a lakótársam. Volt bennem megkönnyebbülés, hogy kicsit egyedül lakhatok, de aggodalom is, hogy kit fogok helyette kapni.

A busz menetrendje

Délelőtti műszakba indulás előtt. Reggei látkép az ablakomból

Az első időkben teljesen megbabonázott, ahogyan a hó csillogott a napfényben. Az egyik legfőbb örömöm abban, ha délutános voltam, az volt, hogy késő-reggeli indulásomkor ebben gyönyörködhettem.

 Azért néha beszélgettünk, de mivel féltem még a nyelvhasználattól, elég zárkózott voltam. Beszélgetni olyankor tudtunk a legjobban, amikor szabadidős voltam, és magam elé tudtam venni az internet sztaki-szótárát. Ha angolul sem jutottunk dűlőre, akkor ez segített.

Megtudtam róla, hogy mi az igazi neve, mert eddig csak a becenevét hallottam. Továbbá, hogy valahonnan Salzburg mellől jött és az egyetemre kell neki a pénz, azért dolgozik itt. Hogy volt már magyar ismerőse – egy fiú, aki olyan szépen beszélt Budapestről, hogy ő is szeretne egyszer eljönni és megnézni a várost.

 De nagyon fárasztó volt megérteni őt, ezért egy idő után kerülni kezdtem. Ekkorra már mindenki fáradtabb volt, kevésbé érdeklődtünk egymás iránt. Ezt a távolságtartást aztán magára vehette. Napok óta éreztem, hogy valami baja lehet, de eddigre már annyira hozzászoktam szófosztott állapotomhoz (felét se tudtam elmondani annak, amit szerettem volna, és azt sem pontosan úgy, ahogy szerettem volna), meg nem is nagyon mertem belekezdeni egy beszélgetésbe, arra gondolva, hogy úgysem fogom normálisan megérteni, amit a másik mond. Úgyhogy inkább nem foglalkoztam a vele, de azért okozott bennem feszültséget a dolog. Egyszer, munka után szerettem volna csokit venni a pultról (azért fizetnünk kellett nekünk is, ezért őt kellett megkérnem, ugyanis ő hozzáfért a pénztárhoz), s vagy ötször szóltam neki, de nem volt hajlandó figyelni. Mire A. (az idősebb kolléganőnk) szólt rá, hogy a Dora szeretne csokit venni. Akkor ’kiszolgált’, de ridegen, nem is nagyon nézve rám. Reméltem, hogy az a baja, amit sejtek, s akkor ezt most megoldjuk. Összeszedtem német tudásomat és elmondtam A.-nak (nyilván úgy, hogy T. is hallotta), hogy fárasztó nekem beszélgetni, mert még nehezen értem a nyelvet, különösen a dialektusokat; különösen azt, amelyiket T. beszéli, s rámosolyogtam. De még többet segített, hogy A. hangosan fölkacagott. T. nem először hallhatta ezt a ’kritikát’, mert utána belátta, hogy nem volt jogos a sértettsége. 

 Egyszer volt, hogy szabadnapomon, a vonaton találkoztunk. Véletlenül futottunk össze; mindketten Bludenzből igyekeztünk haza és épp ugyanarra a vonatra szálltunk föl. Este volt, már, sötét, téli. Persze nem ülhettük végig  szótlanul a majd’ két órás utat. Először németül próbálkoztunk. Mire egy harmadik nő, aki mellettünk ült, bekapcsolódott. Innen én végképp elvesztettem a fonalat. Mondtam a nőnek, mégse vegye sértéstnek vagy közömbösségnek némaságomat, hogy „ich verstene nicht alles” („Nem értek mindent”). Mire azt felelte: aber viel” („de azért sokat”). Eddigre már bőségesen volt bennem feszültség a helyiekkel szemben, ez lehetett az oka annak, hogy ezt a bíztatásnak szánt mondatot rosszul vettem, s kissé mérges is lettem tőle. Úgy éreztem, hogy még azt is ő akarja megmondani, hogy mennyit értek a rettenetes tájszólásukból. De ráhagynom volt a legegyszerűbb.

 Schrunsban át kellett szállnunk buszra. Itt a nő lecsatlakozott, úgyhogy megint ketten beszélhettünk, T. pedig jobban odafigyelt arra, hogy követem-e, amit mond. Korábban is sokszor átváltottunk angolra. Eddigre már németül jöttek könnyebben számra a szavak, de érteni angolul értettem jobban. Ezért megkértem, hogy ő angolul beszéljen akkor is, ha én németül válaszolok. De ez túl furcsa lehetett neki, mert állandóan visszaváltott németre. Úgyhogy inkább rávettem én is magam, hogy angolul beszéljek. Végül egy jó kis koktél-nyelven egész jól megértettük egymást. Szóba jött Sz. kollégánk is, aki addigra felmondott (aki szomszédom volt a házban, szintén magyar). T.-vel hajlandó voltam róla beszélni, nem úgy, mint az öreg lengyellel, hiszen T.-ben nem volt rosszindulat. Megkérdezte a Sz.-ról való véleményemet, én meg elmondtam, hogy hol szerettem, hol meg utáltam. Mint kiderült, ő is épp így volt vele.

 Jóval később, mikor már mindenki bele volt kicsit fáradva a télbe és a szezonmunkába, mikor már a helyiek egyáltalán nem igyekeztek a jobbik (turistáknak szóló) arcukat mutatni, mikor már mindenki kapott savazást a főnököktől, ki többet, ki kevesebbet, ki igazságtalanul, ki csak úgy vette, s persze a többség ott adta tovább, ahol tudta, volt egy apró konfliktusunk T.-vel. Mint hamar megfigyeltem, T. általában alárendelt szerepet játszott a legtöbb emberközi kapcsolatában. Én meg kívülállót, aki tök egyedül van (Mindenki tartozott valakihez, rajtam kívül. Kamilia pl. az öreg lengyel lánya volt. Későbbi lakótársam a barátjával volt ott. Voltak akik, ha nem is helyiek, de legalább osztrákok voltak.) Így aztán egyszer-kétszer bepróbálkoztak nálam egyesek, nyilván úgy érezték, én jelentem a legkisebb ’kockázatot’ számukra. Ezért gondolhatta T. is egyszer, hogy majd rajtam vezeti le a feszültségét.

 Vacsorát akartam összerakni magamnak. Már az elején tisztázva lett, hogy bemehetek a konyhába, felhasználhatom, amit akarok, sőt ne is tartsam föl azt, aki éppen dolgozik ott azzal, hogy tőle kérek. Úgyhogy kivettem a szekrényből a tortilla-s zacskót. Már alig volt benne, így fel is használtam az egészet. Ekkor megjelent T. és agresszív-lekezelő hangon közölte, hogy most akkor hozol másikat lentről (akkor is megtettem volna, ha nem szól). Nem ilyen hanghoz szoktam tőle. Meg mástól sem szeretem. De tudtam, hogy milyen ember ő és nem felejtettem el neki, hogy az első időkben rendes volt, ezért most sem akartam visszabántani, de mindenképp le akartam állítani ezt a stílust. Visszakérdeztem hát: „bist du böse?” (mérges vagy?) Élénken emlékszem, ahogy lehajtott fejjel áll előttem, a szemembe nem nézve és valami mentséget keres. Végül is mondta, hogy „nein” – szerényebben – és megint normális lett.

 Még az egész szezon legvégéről emlékszem vele egy momentumra. Ő egy vagy két héttel hamarabb mehetett haza, mint mi, szobalányok. Gyönyörű, szikrázó napsütés volt aznap és langyos tavaszi idő, amikor végigment a szállodán szép, világítóan fehér blúzban – ezzel fokozva az ünnepi hatást –, hogy elköszönjön mindannyiunktól. Aztán később láttam az erkélyről, ahogy napfürdőzik a buszmegálló padján – és rettenetesen irigyeltem ezért a pillanatért. Mert eddigre már jól fejlett honvágya volt mindenkinek, s nagyon hosszúnak tűnt az a 2 hét, ami nekünk még hátra volt.