A lengyel

A szálloda, ahova az első szezonomban kerültem, olyan hely volt, ahol rengeteg külföldi dolgozott. Nem csak magyarok, hanem lengyelek és németek, sőt volt két félig olasz munkatárs és egy fehérorosz is.
 Közülük akit most elmesélek, egy egy generációval fölöttünk járó lengyel férfi volt, akit magamban csak úgy hívtam, hogy "a lengyel fér".

 Az első hetekben az tűnt föl, hogy soha el nem mosolyodik, mindig nagyon szigorú fejet vág. Mikor munkaidőm letelte után a vacsorámat fogyasztottam, számítógépem társaságában, váratlanul odajött és valamit kérdezett, hogy én voltam-e. Nem csak szavait, hanem a szituációt sem értettem, így azt mondta, jöjjek, megmutatja. Levezetett a szelektív kukákhoz, ahol a kartondobozok nem voltak széttépve és kidobva, hanem a kukák előtt fölhalmozva valaki őket. Mondtam, hogy nem, ez nem én voltam, különben sem értettem, hogy nekem szobalányként mégis mi közöm lehetne ehhez, mikor kartondobozok kicsomagolása csak a konyhán történik. Mikor mondtam, hogy nem én voltam, valójában azt vártam pár másodpercig, hogy elnézést kér, s mond valami olyasmit, hogy igazából nem is gondolta, hogy én, köszi, hogy lejöttem (itthon ugyanis általában így szokott történni). De miután mondtam, hogy nem én voltam, rám sem nézett a továbbiakban, csak magában dünnyögött. Ha kicsit is normálisabb, talán még az is eszembejut, hogy segítsek neki, de így elillant a gondolat.
 Pár nap múlva megint eljátszotta ugyanezt, csak most valami ki volt öntve a lépcsőre és ott volt hagyva. Kezdett nagyon egyértelmű lenni, hogy kötözködésből csinálja. Megint közöltem vele, hogy nem, nem én tettem, s már ott is hagytam őt. Mindehhez minden egyes alkalommal olyan hangon szólt hozzám, mintha az imént öltem volna meg az anyját. Így elhatároztam, hogy ha legközelebb a szabadidőmben piszkál, akkor ékes magyar anyanyelvemen fogom őt elküldeni a megfelelő helyekre - ha már máshogy nem tudom. Miután Sz.-al is kitárgyaltuk az embert, s ez segített látni, hogy nem ítéltem meg rosszul, másokkal is ilyen, egyre jobban vártam valami alkalmat, hogy ha már úgyis utál, okot adjak rá.

 Azután, hogy Sz.-ék elmentek, egy este, mikor készen voltam a munkával és a szobalány-irodában pakoltam el magam után, egyszer csak bejött a lengyel (a konyháról azért jött be néha valaki, hogy konyharuhát hozzon mosni, vagy elvigye a tisztát - ezt ők intézték maguknak). Kivett két konyharuhát és belevetette magát Andrea (a kisfőnököm) kényelmes székébe. Egy darabig nem szólt semmit, én meg nem vettem róla tudomást, csak tettem a dolgomat. Végül megszólalt: "L. und Sz. sind weg" ("L. és Sz. elmentek").
Éppen elkészültem a dolgaimmal, s eszem ágában sem volt pont egy ilyen alakkal megvitatni Sz.-ék dolgát. Ha nem is feltétlenül nőtt a szívemhez Sz., azért ez mégiscsak méltatlan lett volna. Azt feleltem hát, hogy "das interessiert mich nicht so sehr" ("ez engem nem nagyon érdekel") és otthagytam őt, s kivételesen nem lassítottam le az ajtót, hogy ne csapódjon be. Megnyugvással hallottam, ahogy hatalmasat puffant a hátam mögött.

Ötletem sincs, hogy mi játszódott le a fejében, de másnap kora reggel kellett kezdenem, s ilyenkor mindig a konyhások engedtek be az egyik oldalsó ajtón - már aki szintén ilyen korán kezdett közülük. Az egész földszintnek üvegfala volt, így beláthattam és nem repestem az örömtől, mikor megláttam, hogy a lengyel van ott, de eldöntöttem, hogy a tegnapi stílusban folytatom. Mire ez a lény - kivételesen - nem váratott meg, hanem úgy nyitotta ki nekem az ajtót, hogy közben földig hajolt előttem, s a karjával széles ívben mutatta, hogy fáradjak be. Megdöbbentem, hogy ilyen van. Elsétáltam mellette, ügyelve, hogy hozzá ne érjek.
 Egy barátnőm, akinek levélben elmeséltem, így felelt: "milyen követ fordítottál föl, hogy ilyen bogarat találtál??"

 Aznap este a főnökhelyettes irodájában kellett valamit csinálnom, amikor bejött és kérdezte, "Wo ist Leiter?" Nem tudtam, mi az a Leiter, de volt egy megérzésem, miszerint létra lehet. Visszakérdeztem, hogy "Was ist Leiter?". Mire zavarba jött, de nem volt kedvem őt kisegíteni (meg nehéz is lett volna a német-tudásommal), inkább kísérleteztem, hogy mennyire gondolja komolyan, hogy nem fog genyóskodni a továbbiakban, meddig terjed a türelme. Illetve öröm volt nézni, ahogy kikínlódja magából azt, amit más normális ember gond nélkül megtesz, vagyis megpróbálja más szóval mondani, körülírni, lerajzolni, vagy valami. Már szinte drukkoltam neki, hogy sikerüljön. Valahogy megoldotta és egyértelművé  tette, hogy a Leiter tényleg létrát jelent. Küzdelme gyümölcséül mondtam neki, hogy sajnos fogalmam sincs, hol van.


 Ettől kezdve az okozott problémát, hogy megpróbált kedves lenni!


Egy alkalommal vacsorát akartam magamnak összerakni a konyhán - egy szendvicset - de ő ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja meg nekem. Miután én raktam rendbe a volt hotel-beli szobáját, amikor kiköltözött a szolgálati lakásába, erős kételyeim voltak a higiénikussága felől. De annyira erőltette, én meg nem akartam, hogy pont ezen sérüljön be, jól jött egy kis fegyverszünet. Végülis elfogadtam tőle - nem kellett volna. Nem hiányzott volna a torokfájás, meg a nátha.

 Több alkalommal meg akart hívni egy italra, este, amikor neteztem az étteremben. Egyszer-kétszer el is fogadtam, csak annyi "kikötésem" volt, hogy ne sörre, hanem borra hívjon meg. Ebben nem volt egészségügyi kockázat (mint a szendvicsben), úgyhogy végül úgy voltam vele, ha ez boldoggá teszi, hát hívjon (tényleg nem volt neki elég 5-10 udvarias 'kösz, nem').

 Amikor megbeszéltük a lányával, K.-val, hogy elmegyünk korcsolyázni, lementem a hotelbe - onnan indultunk - s mondta K., hogy elhívta az apját is, mert nem mondtam neki száz százalékra, hogy jövök, ő viszont mindenképp menni akart, persze nem egyedül. Így hármasban buszoztunk el Partenenbe, ahol a koripálya volt. A lengyel odafelé a sofőrrel beszélgetett, aztán szép türelmesen megvárta azt az egy órát, amit a lánya és én korcsolyáztunk, s közben még egy forralt borra is meghívott, és csinált rólunk képeket.

 Hazafelé, a buszvárás közben, főleg velem beszélt. Nem volt könnyű helyzet, mert ha németül beszéltünk, K. nem értette, ha angolul, az öreg nem értette, ők meg egymás között lengyelül beszéltek, amit én nem értettem.
  Ahogy álltunk a sötétben, a völgy végében, ahonnan nem vezetett tovább út, így sóhajtott: "endedewelt". Nem értettem, mit akar, hát visszakérdeztem: "was ist endede?" ("mi az, hogy endede?") Tanulságos volt, ahogy átfuott az arcán az idegesség, majd egyet kaccantott és türelmet erőltetve magára elmondta tagolva, hogy "ende der Welt" ("Világ vége"). 

 Egyik nap mondta, hogy hamarosan születésnapja lesz, és akkor lesz egy buli, amire elhív engem is. Nem mondtam rá se igen-t, se nem-et, de egy lépésnek tartottam a beilleszkedéshez azt, ha elmegyek rá.

 Aznap, mikor ez a buli volt (vagy lett volna), hamar készen voltam a szobákkal. A délelőtti műszak volt az enyém, vagyis a szobák után nem lett volna más dolgom, de még csak 1 óra volt, s 3-ig tartott a hivatalos munkaidő. Beküldtek hát a konyhára, hogy ott segítsek. Kaptam néhány tedd ide-tedd oda feladatot, melyek nem jelentettek nagy kihívást. Nem is sürgetett senki, hiszen alig volt tennivaló. Közben szállingóztak befelé az esti műszakosok, így a lengyel is. A konyhán dolgozók többé-kevésbé összeszokott csapatot alkottak, s még meg is fordult a fejemben, hogy nem kell már tartanom ettől, hiszen eddig a lengyel ellenségeskedése miatt nem akartam a konyhára jönni, az viszont elmúlt. Ráadásul sikerélményt jelentett, amikor megértettem egy-egy dolgot, egy-egy poént a beszélgetésükből. Felszabadult volt a hangulat.

 Rajtam egy testhez simuló fekete póló volt, ami csak azért számít, mert a mögém lopakodó lengyel egyszer csak  úgy fogott meg két oldalról, ahogy - hát, legfinomabban szólva - illetlen volt. Elsősorban szemmel és arccal kellett közölnöm gondolataimat, miközben ráförmedtem, hogy NEIN. El is sunnyogott.
Mikor végeztem és a raktárba mentem, ő is ott volt. Akkor mondta, hogy ne legyek mérges, mire mondtam mérgesen, hogy ilyet ne csináljon soha. "Nur Spaß, nur Spaß" (csak viccelődés) - felelte ő. Ami neked spaß, nem biztos, hogy nekem is az - gondoltam, de láttam rajta, hogy nagyjából fölfogta a dolgot, hát azt mondtam, oké.
 Aznap korán kezdtem, ráadásul fölidegesített, s elkezdett fájni a fejem is. Pár embert, akivel volt némi kapcsolatom, megkérdeztem, elmegy-e a bulira. Mind azt mondta, hogy nem. Mivel 3-kor végeztem és sok idő volt még estig, én is leléptem, gondoltam, majd még eldöntöm, hogy visszajövök-e. Természetesen úgy döntöttem, hogy nem.

 Így persze másnap reggel elölről kezdte a sértődött ellenségeskedést. Csak most már ballisztikus ívben lesza nem érdekelt. Meg nem is számítottam másra.

 A további hónapokban ilyen maradt a viszonyunk, s én megkönnyebbültem attól, hogy már nem akart jóban lenni velem.
 K.-nak, a lányának mondtam el, mikor hónapokkal később szóba hozta az apját, hogy nem tudom, miért mérges mindig. De lassanként újra enyhébb lett a levegő köztünk. Egyik reggelinél még meg is viccelt. Letettem a telefonomat a tányérom mellé, s nem figyeltem. Mikor visszanéztem, nem volt ott. Kerestem, kérdeztem, hol van, majd rövid idő múlva K. megcsörgette volna, hogy így "buktassa le" az apját, az meg rácsodálkozott, hogy le van némítva a telefon. De azért nagyon örült a tréfájának.  Ebben olyannyira nem volt rossz szándék, hogy még egy mosolyt is sikerült magamra erőltetnem.
 Illetve egyszer újra megpróbálkozott azzal, hogy ő rakja össze nekem a szendvicsemet, de egy határozott 'nem'-mel leszereltem. Azonban mikor kész volt, hirtelen mozdulattal megfogta a csücskét és gyorsan belerakott mégvalamit (sajtot talán). Mikor nem látta senki, tanulva a múltkori hibámból, levágtam a szendvicsről azt a részt, amihez hozzáért.

 A szezon vége felé volt egy szívinfarktusa, amivel kórházba került, de túlélte. A lányát persze nagyon megviselte. Ezután már nem jött vissza abban a szezonban, de a következőben - mint megtudtam - újra dolgozott.