Honfitársak: Sz. és L.

 Körülbelül két héttel azután, hogy az első szezonomra megérkeztem, s pár nappal azután, hogy beköltözhettem a sanktgallenkirchi lakásba, hírét vettem, hogy egy új magyar pár fog érkezni. Megörültem ennek, annak ellenére, hogy még nem tudhattam, mifélék lesznek. De megnyugtató volt a gondolat, hogy egy nyelvet beszélünk. Azt mondta Gábor, hogy a páros férfi tagja házmester-félének jön ide, a lány pedig pincérnőnek.

A „házmester” szóra felderengett előttem egy atlétatrikós, sörhasú, izzadt forma, ezért aztán meg is lepődtem, mikor egy reggelen két meglehetősen fiatal új arc jelent meg a hotelben.

 Kihallottam, hogy magyar akcentussal beszélnek, s ebből rájöttem, hogy ők lehetnek azok, akikről szó volt. Úgyhogy üdvözöltem is őket, s mondtam, ha esetleg tudok valamiben segíteni, szóljanak. Persze akkor sem tudtam, ugyan miben segíthetnék nekik két hét itt tartózkodás után, inkább a jó szándékot akartam ezzel megmutatni feléjük. De meglehetősen ridegen fogadták, vagy inkább tartózkodóan.

 Akkor lettek barátságosabbak – főleg Sz., a fiú – mikor kiderült, hogy szomszédok vagyunk a sanktgallenkirchi házban. Beköltözésük után a munkahelyen Sz. megkérdezte, „este sörözünk?” Engem meglepett a korábbi ridegség után ez a közvetlenség, de nem csak ezért, hanem elsősorban az anyagiak miatt visszautasítottam (még jóval az első fizetés előtt voltam). Egyik este átkopogott, szocializációs céllal. Fura egy srác volt. Először is rengeteget tudott beszélni. Tulajdonképpen azért szeretett mások társaságában lenni, mert közönségre volt szüksége önmagához. Megtudtam róla, hogy kicsit rasszista, kicsit hímsoviniszta, de (egyébként) nem viseli el az igazságtalanságot maga körül, vagy azt, hogyha erősebb bánt gyengébbet. Nem volt már kezdő abban, hogy Ausztriában éljen/dolgozzon, így sok újat megtudtam tőle. Meglehetősen negatívan nyilatkozott közös munkahelyünkről. Kritizálta főnökünket (huszonéves srác, aki valószínűleg nem önerőből érte el ezt a felelősségteljes beosztást), hogy úgy néz ki, mint egy hajléktalan, a viselkedésről nem is beszélve. Azon a környéken a huszonéves korosztály azzal kívánt egyéniség lenni, hogy folyamatosan sapkát hordtak. A fiúk is, a lányok is. Soha nem vették le a sapkájukat, az étkezőasztalnál sem, szerintem még a WC-n sem. A főnök is egy volt ezek közül. Emellett - szintén divatból, borostát hagyott magán, de nem olyat, ami vonzóvá tesz egy férfit, hanem olyat, ami az ápolatlanság érzetét kelti. Mert ugye van az a férfi, aki hiába borotválkozik, olyan erős a borostája, hogy hamar kiütközik. Ez férfias. Meg vannak ezek a 'gyerekek', akiknek még csak akkor érvényesül a borostája, hogyha több naposra növesztik. Ez éppen azt hangsúlyozza, amit rejtegetni akarnak.

 Én egyébként azért nem szembesültem még a főnök dolgaival ekkor, mert az emeleteken dolgoztam egyedül, vagy valakivel párban. Sz. azonban a konyhán dolgozott, ahol a főnökség is gyakran megfordult, ellenőrzési, illetve kötözködési céllal. Ott dolgozott a konyhán T. is, aki a lakótársam lett volna, de nem lett. Sz. mesélte, hogy a főnök folyamatosan piszkálja T.-t, mert őt ugye lehet. Elmesélte, hogy ha lehet, megvédi T.-t. Például egy alkalommal valami rossz helyre volt téve és a főnök nekiállt piszkálni T.-t, hogy az mért ott van, megmondta már, hogy ne ott legyen, mire Sz. odalépett, hogy ő hagyta ott. Neki azonban nem mondott a főnök semmit. Pedig Sz. akkor már egyre jobban várta, hogy verbálisan beolvashasson neki.

  Mivel nem ismertem első kézből a viszonyokat, s Sz.-ért sem tettem volna tűzbe a kezem,  nem tudtam, kinek mennyi igazsága van mindebben, de amint beszélgettünk a többiekről, akiket én is ismertem, s láttam, hogy Sz. ugyanúgy ítéli meg ezeket az embereket, mint én, egyre inkább neki hittem. Szóba került az öreg lengyel is, aki Sz. szerint sem volt normális. Az a fajta ember volt a lengyel, aki fölfelé nyal, lefelé tapos és aki lényegtelen apróságoknak tud hatalmas feneket keríteni. Sz. próbálta elérni a lengyelnél, hogy lazuljon le egy kicsit, kevesebbet stresszeljen fölösleges dolgokon, s volt, hogy őmellette is kiállt a  főnökkel szemben. Szóba került a félig olasz nő is, akit én is a legnormálisabb embernek tartottam a konyhán dolgozók között, s Sz. is. Nem azért, mert ugyanazt akarta volna mondani, amit én… vitatkoztunk épp eleget más dolgokról. Például az egyik reggelinél mondta barátnőjének, miután leültünk, hogy hozzon neki szalvétát. L. fölállt és hozott. Mikor a lány hallótávolságon kívül volt (legalábbis azt hiszem, bár neki döbbenetesen éles füle volt), megjegyeztem Sz.-nak, hogy szerintem neki is van lába, hogy ezt megoldja, s végülis ő a férfi kettőjük közül. Ekkor ő belebonyolódott az elméletbe, hogy a terítés a nő dolga, stb. Az ilyen gondolatai bosszantottak föl, viszont jól vette az oltogatást, illetve cserébe ténylegesen lehetett arra számítani, hogy megvédi a barátnőjét, ha szükséges.

 Sz. meglehetősen sokat elégedetlenkedett a munkahelyi dolgok miatt. Elmondta, hogy máshol – egy rendes ausztriai munkahelyen – beleszámít a munkaidőbe az is, amit azzal tölt az ember, hogy beérjen oda. Hogy más rendes helyen fizetik a buszjegyet, vagy egyéb útiköltséget. Hogy adnak normális munkaruhát. S még sok minden mást is mesélt, amivel ugyan tudatosan nem foglalkoztam, hiszen számomra egyelőre nem volt releváns, de azért csak befészkelte magát a fejembe, hogy vannak jobb helyek is.

  Kialakult az a kettős érzésem a srác irányába, hogy ha a munkahelyen találkoztunk, örültem neki, jólesett, ha dumált velem, míg dolgoztam, vagy várakoztam. De rettenetesen utáltam, mikor esténként átkopogott, hogy szomszédoljon egy kicsit. Nem tudtam még, hol vannak a határai, megbántani nem akartam, hiszen arra nem adott okot. Egyik ilyen alkalommal úgy döntöttem, inkább én megyek át hozzá, így legalább akkor jöhetek el, mikor akarok. Míg magamtól kitessékelni kicsit nehezebbnek tűnt (egy másik alkalommal, mikor elegem volt belőle, simán így szóltam, „most már menjél”, s akkor ment, vagyis nem is volt olyan nehéz). Ekkor volt szerencsém igazából fölmérni a másik lakást, amit T.-vel választhattunk volna. Ebben volt előszoba és rendes, önálló konyha, melyben nem szagelszívóval kellett megoldani a szellőztetést, hanem rendes ablaka volt. Az is tetszett, hogy a hálószobából nyílt a fürdőszoba. Erkély a D-i és a K-i házfalon is futott, így ragyogóan lehetett ruhát szárítani kint, szépen körbesütötte a Nap a lakást, ha éppen olyan idő volt. Megkérdeztem, hogy áll a lakásuk a pókokkal és legyekkel. Alig hittem el, hogy nekik semmi gondjuk velük. S még mosógép is volt, amit korábban nem tudtam. Sőt a TV-jük is működött. De wifi ott sem volt. Persze most már mindegynek tűnt, hiszen eldőlt a dolog. Az az igazság, hogy párszor elgondolkoztam, mivel lehetne őket rávenni egy cserére, de semmi okosság nem jutott az eszembe. Ezen az estén, mikor átmentem, az első fél óra után, hogy magamat is szórakoztassam, úgy döntöttem, kipróbálom, ha nem szólok közbe, mennyit fog beszélni. 2 óra lett az eredmény!

 L., a páros lány tagja szimpatikus volt. Igaz, nem az első pillanattól. Rendkívül tartózkodó, zárkózott embernek bizonyult. Lassan oldódó típus volt, s végül nem is maradt idő arra, hogy kibontakozzon, de azért egyre kedvesebb lett. Egy alkalommal a szállodában, munka közben véletlenül tanúja lettem, hogy feszültség van közöttük. Később megkérdeztem L.-t, hogy mi a baj, s el is mondta, hogy a karácsonyi készülődés körül sikerült összekülönbözniük. Később Sz. verzióját is meghallgathattam. Egyik este otthon az ablakomból láttam, hogy Sz. éppen hazaér. Hamarosan át is kéredzkedett, hogy elpanaszolja, nem érti a nőket és mennyivel egyszerűbb dolga volt, míg butuska lányokkal járt.  Próbáltam néhány jó szóval, tanáccsal ellátni, s jól esett, hogy komolyan veszi, amit mondok, mintha a nővére lennék.

 Amikor Sz. végül fölmondott, a főnök – Sz. elmondása szerint – kirángatta a pult mögül L.-t, hogy akkor menjen ő is. Sz. közölte vele, hogy ha képes normálisan viselkedni, és elintézi, hogy abban a lakásban maradhassanak, ahol most vannak, akkor hajlandó kitölteni a felmondási időt, annak ellenére, hogy még próbaidős volt itt és egy hét átfedésben lesz az új munkahelyével (így napi 16 órát dolgozott volna, 8-at itt, 8-at az új helyén). Megegyeztek.

 Végül elérkezett az alkalom, amikor Sz. megmondhatta a magáét a főnöknek. Ez szilveszterkor történt. Volt egy helyi lányka, aki a konyhán dolgozott, s akire azt mondták, hogy a főnök csaja, de nem hivatalosan. Úgy esett, hogy ez a lány porszívózott az étteremben, aztán megunta és otthagyta a porszívót az étterem közepén, kihúzott kábellel. Ekkor az öreg lengyel közölte Sz.-al, hogy ez így nem helyes, pakolja el a porszívót. Sz. meg azt felelte, hogy nem ő hagyta ott, hanem a hölgy, majd a hölgy el is elpakolja. Erre az öreg lengyel már sietett is a főnökhöz árulkodni, hogy Sz. nem fogad szót neki! Sz. elmesélése szerint a főnök ekkor már részeg volt, vagy valamilyen szer hatása alatt állt (bulira készültek), s nekiállt ordítani vele – a vendégek előtt. Ekkor mondta el Sz. - higgadt, csendes hangnemben - az összes véleményét a főnöknek, aki persze még idegesebb lett, s tovább ordítozott.

 Aznap én szabadnapos voltam. Éjfél után egy óra körül kopogtak be hozzám. Először nem akartam foglalkozni velük, hiszen fogalmam sem volt még a történtekről, s már aludni készültem, hiszen másnap dolgoznom kellett. De nagyon kitartóan kopogtak, hát úgy voltam vele, hogy elküldöm őket hamar. Mikor ajtót nyitottam, láttam, hogy L. is ott van (ennek örültem), s pezsgős pohár van a kezükben, számomra is. Bár nem játszottam meg magam, hogy különösebben örülnék (Sz. sosem sértődött meg ezen, szerintem észre sem vette), úgy döntöttem, egy koccintás erejéig szociális leszek, meg különben is, ezzel jófejek voltak. Ekkor mesélték el a sztorit, s mint kiderült, azért kopogtak olyan kitartóan, mert sürgős kérésük volt: Úgy döntöttek, hogy nem mennek be többet a szállodába. Sz.-nak az új munkahelyén volt már dolga elsején, de félt L.-t egyedül hagyni otthon, attól tartva, hogy a főnök idejön majd a lakásra újabb jelenetet rendezni. Úgyhogy szerették volna ha L. a cuccaikkal az én lakásomban húzhatja meg magát másnap délutánig, amikor ki tudnak költözni. Beleegyeztem. Megbeszéltük, hogy nem zárom kulcsra a lakást reggel, mikor elmegyek, s ők ígérték, hogy mire hazaérek, hírük, hamvuk sem lesz. Másnap kissé tartottam tőle, hogy a főnök majd tőlem kérdezősködik felőlük, de nem is láttam őt. Valószínűleg másnaposan fetrengett valahol.

Mikor hazaértem a lakás teljesen rendben volt, L. és a cuccaik már sehol. Ezt követően már csak véletlenül futottunk össze Sz.-al, L. pedig egyszer sem.

 BUÉK 2014, "páholyból"; a nappalimból néztem a tűzijátékot, ami kb. egy órán át tartott.

Egyik találkozásunkkor Sz. egy kartondobozt cipelt a kezében. Akkor eldicsekedett vele, hogy milyen jó az új munkahelye, s megmutatta, milyen munkaruhát kapott a felvonónál. Tényleg szuper kis királykék overál volt, ami rendesen védte az embert a hidegtől. Nem tűnt olcsónak sem. Elmesélte, hogy annyi a dolga, hogy egy fülkében ülve figyelje monitorokon, hogy minden rendben van-e, de a munkaidőben filmeket is tudnak nézni.

 Ugyan fellélegeztem, mikor kiköltöztek, arra gondolva, hogy Sz. nem fog többet órákon át szórakoztatni a rasszista és hímsoviniszta elméleteivel, ráadásul esetleg átköltözhetek az ő lakásukba (ez sikerült is), de azért egyszer még meglátogatott (többször is próbált, de nem talált otthon).  Egyik szabadnapomon éppen elkészültem a takarítással, rendrakással, amikor bekopogott. Mondta, onnan tudta, hogy átköltöztem az ő volt lakásukba, hogy látta, ott szárítom a ruháimat az erkélyen, ahogy mondtam korábban (ezek szerint mégis figyelt néha a beszélgetőpartnerére). Az az igazság, hogy be sem hívtam őt, az ajtóban beszélgettünk (nem sértődött meg), s a beszélgetés végén elhívott inni, ha valamikor kedvem lenne ilyen kimenőhöz. Valamiért feltett szándéka volt, hogy összehoz az idióta helyi haverjai egyikével, holott tudta, hogy itthon barátom van. Elmondtam neki, hogy „szerintem észrevetted már, hogy nem vagyok az a kimenős”. Nyugtázta, elköszöntünk.

 Még kétszer találkoztunk. Egyszer a farsangzáró ünnepséget néztem meg a faluközpontban, s persze ő is, hiszen nagy esemény volt ez ott vidéken. Akkor arról mesélt, hogy miféle emberekkel dolgozik együtt. A drog és az alkohol sem idegen némelyiküktől (munkaidőben sem). Ez is megerősítette azt a tapasztalatomat, hogy itt nem nagyon rúgják ki az embert munkahelyekről. Viszont kicsit megcsappant a bizalmam a felvonó-kezelők iránt. Meg megint megpróbált megdumálni, hogy menjek el vele és a haverjaival inni. Megint nem volt hozzá(juk) kedvem.

Farsangzáró ünnep Sankt Gallenkirchben. Március 8.-án ilyen időnk volt.

 S végül egy napos, tavaszt ígérő szabadnapomon a faluközpont buszmegállójában várakoztam elmerengve. Végignéztem, amint az utca túloldalán két helyi suttyó eldobálja a csikkeket egy üzlethelyiség előtt, s ez jó érzéssel tölti el őket. Huszonévesek voltak, akiknek már nem áll jól, mikor ilyesmivel lázadnak a világ ellen. De amikor kijött a boltos - egy idősebb férfi -, és rájuk szólt, akkor összeszégyellve magukat, eljátszva az intelligens, szófogadó jófiút, szépen összeszedték maguk után. Az én szememben szánalmas volt ez is, hogy még lázadni sem tudnak becsületesen, csak akkor, ha nem látja senki.

 Nem sokkal ez után megjelent előttem teljesen váratlanul Sz. Közölte, hogy nincs önbizalmam, mivelhogy nem is gondolom, hogy egy ilyen jóképű srác (értsd: ő) nekem dudál (nem is tudatosult bennem, hogy valaki valakinek dudált).  Fölajánlotta, hogy levisz Schrunsba kocsival, csak sajnos kiderült, hogy ez a két jóképességű is vele van. De hirtelen nem jutott eszembe értelmes kifogás, hát éltem a lehetőséggel, meg Sz.-ot addigra többé-kevésbé megkedveltem. Igazából jól is jött, mert beázott csizmámat akartam minél előbb lecserélni egy új – tavaszi – cipőre, s így jóval hamarabb leértem a városba. A kocsiban néha magyarul beszéltünk Sz.-al, néha helyi nyelven beszéltek ők hárman (nem, az nem német nyelv). Sz. kimentett azzal, hogy még nem igazán megy jól a német nekem. Aztán valamin nevettek, mire a mellettem ülő jóképességű túljátszva a röhögést ráborult a lábamra a homlokával. Ujjamat a vállába fúrva eltoltam őt, s közben arra gondoltam, ha ezt nem fejezi be, kitépem a karját és lenyomom a torkán. Nagyjából ezt a kisugárzást árasztottam hónapok óta, úgyhogy nem esett nehezemre most sem, illetve eddigre már megszoktam szófosztott állapotomat, s remekül ki tudtam magam fejezni arckifejezésekkel és tekintettel. Ezt úgy tűnik, ő is fölfogta, s megint csak túljátszva magát mondta, hogy „schuldigung, schuldigung!” („elnézést, elnézést”). Végül Schrunsban elköszöntünk.

 Sz. ugyan disszonáns érzéseket keltett bennem, de az élethez való hozzáállása motivációs erővel bír, ha eszembe jut. Az, hogy addig ment, míg meg nem találta azt, ami számára jó. Nem törődött bele egy olyan helyzetbe (munkahely), ami nem volt neki megfelelő. Az, hogy igazából nem lehetett megsérteni semmivel. Az, ahogyan kiállt a gyengébbekért. De legfőképpen az, ahogyan a megoldandó helyzetektől nem ijedt meg, sőt élvezte bennük a kihívást. Amikor összetűzésbe került a főnökkel, szavamra, még élvezte is! Vagy amikor egy nap alatt kellett új lakást találnia - és talált is.