Nyelvi nehézségek és első lakótársam; T.

 Az ember mindennapjaiban elég sokat nyom a latban, hogy a szabadidejét kivel kell megosztania. Igy az sem mindegy, hogy - egy teljesen idegen helyen és új helyzetben – kivel lakik. Ausztriában a legtöbb szállodai álláshirdetés mellé odaírják (mivel szállást is ők adnak), hogy Einzelzimmer-t, (egyszemélyes szobát), vagy Doppeltzimmer-t (kétszemélyes szobát) adnak. Amikor kerestem az első külföldi munkámat, elsősorban azokat a hirdetéseket néztem meg, ahol Einzelzimmert ígértek, de azokat is, ahol erre nem tértek ki. Így történt, hogy végül mégis olyan helyen kötöttem ki, ahol lakótársra kellett számítanom. Mindegy, gondoltam, majd legalább segít a nyelvtanulásban és a beilleszkedésben-barátkozásban a helyzet. Illetve bíztam saját alkalmazkodó-képességemben is.

Első lakótárs, T.

 Amikor megérkeztem a munkára, A. (a szállodamanager helyettese és jobb oldali keze) mindjárt be is mutatta nekem T.-t, hogy ő lesz majd a lakótársam. De most még nem, mert most még a szállodában fogunk lakni, külön szobában, kb. egy hétig.

 T. mindjárt nekiállt megismerkedni, de A., látva riadt arckifejezésemet, figyelmeztette őt, hogy „langsam” (lassan). Utólag már tudom, A. elsősorban nem miattam szólt rá, hanem azért, mert T. beszédét a helyiek is alig értették. Salzburg környéki dialektussal beszélt, halkan, hadarva és sokat. Nagyon kedves volt egyébként, nyitott volt mindenki felé és mindig mosolygott.

 A hotelben-lakásunk utolsó napján összeköltöztettek minket egy szobába, hogy legyen a vendégeknek több hely. T.-nek talán a legelső kérdése az volt, hogy hogy szeretem az ablakot éjjel, csukva, vagy nyitva. Mivel nem tudtam, hogy decemberben 1000 m magasan az Alpokban éjjel mennyire szokott hideg lenni, megelőzés-jelleggel azt mondtam, hogy csukva. De mindjárt láttam rajta, hogy nem ezt a választ remélte. Végülis megegyeztünk abban, hogy csak egy kicsit nyitja ki. (Ott, a hegyen szoktam aztán hozzá én is a nyitott ablaknál alváshoz).

 Másnap a manager (D.) fölvitt minket autóval a sanktgallenkirchi kis házhoz, melyben két lakás közül választhattunk. T. teljesen rám bízta a választást. Kb. 5 perc alatt kellett eldöntenünk, sok információ nem állt rendelkezésünkre, de persze körülnézhettünk mindkettőben. Végül az alapján választottam, hogy az egyik lakáskában több ágy volt (egy francia és külön még egy, plusz még egy kanapé is a nappaliban), gondoltam jó lesz úgy, hogy T. az ablak mellett alszik – ha ki akarja nyitni, én meg a szoba másik felében, az ablaktól távol. Ez járt a fejemben akkor is, amikor T. rám bízta az ágy kiválasztását is. Mikor mondtam, hogy én a külön ágyat választanám, T. elkezdett nevetni meglepetésében, hogy ahhoz képest, hogy jóval magasabb vagyok nála, mégis a kisebb ágyat választom. Persze nem álltam azon a szinten német nyelvből, hogy nekiálljak elmagyarázni neki indokaimat.

Aztán még körbenéztünk egy kicsit, de T. annyira megörült a kávéfőzőnek a konyhában, hogy innentől kezdve más már nem is nagyon érdekelte.

Mivel még csak egy kulcsunk volt, megbeszéltük, hogy éjjelre (mert ő esti műszakos lesz) kint hagyom neki a kapu melletti virágcserép mögé dugva.

D. visszafuvarozott bennünket a hotelbe dolgozni, este pedig már mehettem „haza” egyedül. Előtte még Gaschurnban bevásároltam (az ottani Spart már ismertem, ráadásul Gábor – aki szintén Gallenkirchben lakott – figyelmeztetett is, hogy az ottani épp zárva van – milyen ’jó’ ez így karácsony előtt), s kicsit izgultam, hogy megtalálom-e a házikót (szerencsére T. odafele föl is hívta a figyelmemet egy-két tájékozódási pontra). A hegyoldalba felvezető, alig kivilágított, hóval keretezett utcácska legvégén megnyugodva láttam, hogy megtaláltam a házat.

Esti séta hazafelé, bevásárlás után

Utcám

  
T.-nek éjjel 2 körül kellett volna hazaérni. Nem jött, de még 3-kor sem. Mivel nem igazán tudtam nyugodtan aludni, kimentem, hogy megnézzem, nem az-e a baj, hogy nem találta meg a kulcsot. Dermesztő volt az a tök sötét a ház mellett. A kulcs a helyén volt, visszamentem.

 Reggelig sem került haza. Éppen indulni készültem, amikor bejött a telefonhívás, T. volt a vonalban. Ideges hangon mondta, hogy menjek be (vagy tán kérdezte, hogy mikor megyek). Mondtam neki, hogy most indulok. Amit azon kívül magyarázott, nem értettem, de miután letettüka telefont, azzal nyugtattam magam, hogy én mindent a megbeszéltek szerint tettem.

 Bent aztán, mikor már személyesen tudtunk beszélni, megértettem, hogy nem tudott éjjel hazajönni, mert olyankor már nincs busz, amikor ő végez. D. megengedte neki, hogy ott aludjon a fitness-teremben, de mivel hajnalban sem tudna beérni (amikor nem északás, akkor hajnalos lesz), nem velem fog lakni, hanem a falun belül kap majd egy lakást. Vagyis nem ő lesz a lakótársam. Volt bennem megkönnyebbülés, hogy kicsit egyedül lakhatok, de aggodalom is, hogy kit fogok helyette kapni.

A busz menetrendje

Délelőtti műszakba indulás előtt. Reggei látkép az ablakomból

Az első időkben teljesen megbabonázott, ahogyan a hó csillogott a napfényben. Az egyik legfőbb örömöm abban, ha délutános voltam, az volt, hogy késő-reggeli indulásomkor ebben gyönyörködhettem.

 Azért néha beszélgettünk, de mivel féltem még a nyelvhasználattól, elég zárkózott voltam. Beszélgetni olyankor tudtunk a legjobban, amikor szabadidős voltam, és magam elé tudtam venni az internet sztaki-szótárát. Ha angolul sem jutottunk dűlőre, akkor ez segített.

Megtudtam róla, hogy mi az igazi neve, mert eddig csak a becenevét hallottam. Továbbá, hogy valahonnan Salzburg mellől jött és az egyetemre kell neki a pénz, azért dolgozik itt. Hogy volt már magyar ismerőse – egy fiú, aki olyan szépen beszélt Budapestről, hogy ő is szeretne egyszer eljönni és megnézni a várost.

 De nagyon fárasztó volt megérteni őt, ezért egy idő után kerülni kezdtem. Ekkorra már mindenki fáradtabb volt, kevésbé érdeklődtünk egymás iránt. Ezt a távolságtartást aztán magára vehette. Napok óta éreztem, hogy valami baja lehet, de eddigre már annyira hozzászoktam szófosztott állapotomhoz (felét se tudtam elmondani annak, amit szerettem volna, és azt sem pontosan úgy, ahogy szerettem volna), meg nem is nagyon mertem belekezdeni egy beszélgetésbe, arra gondolva, hogy úgysem fogom normálisan megérteni, amit a másik mond. Úgyhogy inkább nem foglalkoztam a vele, de azért okozott bennem feszültséget a dolog. Egyszer, munka után szerettem volna csokit venni a pultról (azért fizetnünk kellett nekünk is, ezért őt kellett megkérnem, ugyanis ő hozzáfért a pénztárhoz), s vagy ötször szóltam neki, de nem volt hajlandó figyelni. Mire A. (az idősebb kolléganőnk) szólt rá, hogy a Dora szeretne csokit venni. Akkor ’kiszolgált’, de ridegen, nem is nagyon nézve rám. Reméltem, hogy az a baja, amit sejtek, s akkor ezt most megoldjuk. Összeszedtem német tudásomat és elmondtam A.-nak (nyilván úgy, hogy T. is hallotta), hogy fárasztó nekem beszélgetni, mert még nehezen értem a nyelvet, különösen a dialektusokat; különösen azt, amelyiket T. beszéli, s rámosolyogtam. De még többet segített, hogy A. hangosan fölkacagott. T. nem először hallhatta ezt a ’kritikát’, mert utána belátta, hogy nem volt jogos a sértettsége. 

 Egyszer volt, hogy szabadnapomon, a vonaton találkoztunk. Véletlenül futottunk össze; mindketten Bludenzből igyekeztünk haza és épp ugyanarra a vonatra szálltunk föl. Este volt, már, sötét, téli. Persze nem ülhettük végig  szótlanul a majd’ két órás utat. Először németül próbálkoztunk. Mire egy harmadik nő, aki mellettünk ült, bekapcsolódott. Innen én végképp elvesztettem a fonalat. Mondtam a nőnek, mégse vegye sértéstnek vagy közömbösségnek némaságomat, hogy „ich verstene nicht alles” („Nem értek mindent”). Mire azt felelte: aber viel” („de azért sokat”). Eddigre már bőségesen volt bennem feszültség a helyiekkel szemben, ez lehetett az oka annak, hogy ezt a bíztatásnak szánt mondatot rosszul vettem, s kissé mérges is lettem tőle. Úgy éreztem, hogy még azt is ő akarja megmondani, hogy mennyit értek a rettenetes tájszólásukból. De ráhagynom volt a legegyszerűbb.

 Schrunsban át kellett szállnunk buszra. Itt a nő lecsatlakozott, úgyhogy megint ketten beszélhettünk, T. pedig jobban odafigyelt arra, hogy követem-e, amit mond. Korábban is sokszor átváltottunk angolra. Eddigre már németül jöttek könnyebben számra a szavak, de érteni angolul értettem jobban. Ezért megkértem, hogy ő angolul beszéljen akkor is, ha én németül válaszolok. De ez túl furcsa lehetett neki, mert állandóan visszaváltott németre. Úgyhogy inkább rávettem én is magam, hogy angolul beszéljek. Végül egy jó kis koktél-nyelven egész jól megértettük egymást. Szóba jött Sz. kollégánk is, aki addigra felmondott (aki szomszédom volt a házban, szintén magyar). T.-vel hajlandó voltam róla beszélni, nem úgy, mint az öreg lengyellel, hiszen T.-ben nem volt rosszindulat. Megkérdezte a Sz.-ról való véleményemet, én meg elmondtam, hogy hol szerettem, hol meg utáltam. Mint kiderült, ő is épp így volt vele.

 Jóval később, mikor már mindenki bele volt kicsit fáradva a télbe és a szezonmunkába, mikor már a helyiek egyáltalán nem igyekeztek a jobbik (turistáknak szóló) arcukat mutatni, mikor már mindenki kapott savazást a főnököktől, ki többet, ki kevesebbet, ki igazságtalanul, ki csak úgy vette, s persze a többség ott adta tovább, ahol tudta, volt egy apró konfliktusunk T.-vel. Mint hamar megfigyeltem, T. általában alárendelt szerepet játszott a legtöbb emberközi kapcsolatában. Én meg kívülállót, aki tök egyedül van (Mindenki tartozott valakihez, rajtam kívül. Kamilia pl. az öreg lengyel lánya volt. Későbbi lakótársam a barátjával volt ott. Voltak akik, ha nem is helyiek, de legalább osztrákok voltak.) Így aztán egyszer-kétszer bepróbálkoztak nálam egyesek, nyilván úgy érezték, én jelentem a legkisebb ’kockázatot’ számukra. Ezért gondolhatta T. is egyszer, hogy majd rajtam vezeti le a feszültségét.

 Vacsorát akartam összerakni magamnak. Már az elején tisztázva lett, hogy bemehetek a konyhába, felhasználhatom, amit akarok, sőt ne is tartsam föl azt, aki éppen dolgozik ott azzal, hogy tőle kérek. Úgyhogy kivettem a szekrényből a tortilla-s zacskót. Már alig volt benne, így fel is használtam az egészet. Ekkor megjelent T. és agresszív-lekezelő hangon közölte, hogy most akkor hozol másikat lentről (akkor is megtettem volna, ha nem szól). Nem ilyen hanghoz szoktam tőle. Meg mástól sem szeretem. De tudtam, hogy milyen ember ő és nem felejtettem el neki, hogy az első időkben rendes volt, ezért most sem akartam visszabántani, de mindenképp le akartam állítani ezt a stílust. Visszakérdeztem hát: „bist du böse?” (mérges vagy?) Élénken emlékszem, ahogy lehajtott fejjel áll előttem, a szemembe nem nézve és valami mentséget keres. Végül is mondta, hogy „nein” – szerényebben – és megint normális lett.

 Még az egész szezon legvégéről emlékszem vele egy momentumra. Ő egy vagy két héttel hamarabb mehetett haza, mint mi, szobalányok. Gyönyörű, szikrázó napsütés volt aznap és langyos tavaszi idő, amikor végigment a szállodán szép, világítóan fehér blúzban – ezzel fokozva az ünnepi hatást –, hogy elköszönjön mindannyiunktól. Aztán később láttam az erkélyről, ahogy napfürdőzik a buszmegálló padján – és rettenetesen irigyeltem ezért a pillanatért. Mert eddigre már jól fejlett honvágya volt mindenkinek, s nagyon hosszúnak tűnt az a 2 hét, ami nekünk még hátra volt.