Csavargások Vorarlbergben

A szabadnapjaimat legtöbbször csavargással, az országrész fölfedezésével töltöttem. Szeretek úton lenni. Ha utazom, túrázom, kirándulok, van egy olyan érzés bennem, hogy az előző hely problémái már nem, a következő hely problémái még nem érintenek. Emellett a kíváncsiságom is visz. Sejtettem előre, hogy ez az ausztriai tartózkodásom idején is így lesz.

 Amikor kimentem a próbamunkára, s váratlanul kaptam egy szabad délutánt, arra gondoltam, ki tudja, hogy járok-e még ezen a vidéken, kihasználom az alkalmat, hogy legalább most körülnézzek, mintha csak turistáskodni jöttem volna. Első utam Gaschurn faluközpont felé vezetett. Visszaballagtam addig a buszmegállóig, ahol előző este leszálltam. Ez ott volt, ahol egy széles patak folyt át az út alatt. A patak mellett egy turistaút vezetett be az erdőbe, föl a hegyoldalon. Elindultam ezen. Nem akartam a házaktól eltávolodni, nagyon is tudatában voltam annak, hogy idegen helyen vagyok, nem tudom, hogy mi van a hó alatt, s azt sem, hogy pl. él-e medve a környéken. Egy parabola-íven fordultam lassan vissza, a falu felé. Az ösvényt követtem, ami néha közvetlenül a házak fala mellett vezetett el, de nem jelezte semmi egyéb, hogy magánterületen lennék vagy, hogy tilos volna a jelenlétem. Az ereszekről csöpögött az olvadó hó; enyhe, napsütéses idő volt, s megismertem azt a fogalmat (a házak falára sokszor kiírják), hogy „Dachlavine” (tetőlavina – azaz a tetőről lezúduló hó veszélye). Leértem, vissza a főúthoz, s azt keresztezve a másik oldalon folytattam az utamat, le egy kisebb patakig, át egy fahídon, majd a másik oldalon megint emelkedve. Egy egy-embernyi keskeny, alig-kitaposott ösvényt követtem a 30 cm mély hóban. Elértem egy nagyon kellemes pihenőhelyet, ahonnan a völgy mindkét irányába csodaszép kilátás nyílt. 

A széles patak

A keskenyebb patak a völgyben

Látkép a pihenőhelyről az egyik irányba...

...és a másik irányba

 Innen megint a faluközpont felé vettem az irányt, s rácsodálkoztam, hogy a kerítések és az út közötti pár méteres füves (most havas) hegyoldalból több helyen is források erednek, mindennapos természetességgel.

Visszaérve a faluba: Mikulások "támadják" a házat

  A faluközpontba leérve megfigyeltem, hogy egy nagy, de mégis tájba simuló épületben, egy helyen van itt a bankfiók, a könyvtár és egyéb hivatalok. Leültem egy padra, melyre jól rásütött a Nap, s pihentem egy kicsit, majd innen még lementem a nagy épület másik oldala melletti úton a Sparba. A Sparok első részén – a bejárat után – szokott lenni Ausztriában egy részleg, ahol olyan áruk választéka van, melyekről sose jutott volna eszedbe, hogy szükséged lenne rá, egészen addig, míg meg nem pillantottad. Onnantól kezdve azonban rendkívül praktikusnak tűnő dolgok ezek.

 Egy kicsivel arrébb tűnt fel egy pulcsi, melynek megtetszett az élénk színe. Kezembe vettem, hogy elolvassam rajta a cédulát, persze csak nyelvgyakorlási céllal. S miután elolvastam, hogy vékony, jól szellőző, meleg az anyaga, s láttam, hogy hüvelykujj-bebújtatós a két ujja, meg hogy egészen olcsó, úgy döntöttem, nem hagyhatom ott. 4 éve szolgál már ez a pulcsi, s máig is a kedvenceim közé tartozik.

 Egy másik boltba is betértem, ahol az eladó egy öreg hegyi ember volt, kicsit se kedves, de legalább érthetetlen tájszólásban beszélt. Ebben a boltban is tök jó dolgokat találtam; apró üvegecskékben Mozart-likőrt, továbbá egy térképet a környékről, és egy könyvet a környék állatfajairól.

Egy barátnőm, akinek elmeséltem, hogy lehet, hogy kicsit korán kezdtem költekezni, annyit mondott csupán: „De ezek kellenek”. Megnyugodtam, hogy más is így látja.

Télen nem lehet muskátli, de valaminek lenni kell...