Szobalányként Ausztriában I.

 Az első alkalommal, mikor kiutaztam próbamunkára, leendő kisfőnököm (a szobalány-főnök) interjúztatott, és egyáltalán az egész válogatást ő végezte. Ő vette föl velem a kapcsolatot, ő hívott ki próbamunkára, vele beszéltem meg a megbeszélnivalókat. Ami szerintem teljesen logikus volt, hiszen később is az ő keze alatt kellett dolgoznom, ő vállalt a munkámért felelősséget.

 Pozitív benyomást keltett már elsőre. Készségesen segített az odajutásomban, a kérdéseimet megválaszolta, mosolygós, türelmes, kedves, mindeközben határozott volt.

 A nyelvi hátrány miatt csak lassan esett le, hogy ő itt „csupán” szobalányfőnök, s hogy kik az igazi főnökök, de emberileg egyértelműen ő állt a hierarchia csúcsán.

 Az első napokban megmutatták nekem, mit, mikor, hogyan, hova kell. Aztán megmutatták azt is, hogy van egy napi tennivalók-lista, amin ki kell pipálgatni, ami már készen van. Ezt nagyon jónak tartottam, hiszen ha ott van fehéren-feketén, mit kell megcsinálni, az egyrészt nekem segítség – főleg kezdőként, hogy tudjam, mit várnak tőlem, másrészt van mire hivatkozni az olyan emberek számára, akiknek életcéljuk mások piszkálása, más munkájában a hiba keresése. Persze egy ekkora épületben mindig lehet valamit találni, ami épp nincs megcsinálva. Szóval ezt nagyon korrekt ötletnek tartottam.

 Aztán később megmutatták, hogy van egy lista havi tennivalókról is, amiket egy-egy hónapban egyszer kell megcsinálni. Ez a lista a szobalányiroda ajtajára volt ragasztva, s akinek éppen volt ideje, az megcsinált róla valamit. Ilyenkor oda kellett írnia, hogy mikor lett ellátva a feladat, kipipálni és aláírni. Az egyenlő terhelés érdekében illett mindenkinek két feladatot kipipálnia rajta (és persze elvégeznie). Ennek is örültem, mert ha hamar kész volt az ember, nem volt dolga, s haza is engedték, az azt jelentette, hogy valamikor azokat az órákat le kell majd dolgoznia (szabadnapot is veszíthettem volna így). Rosszabb esetben a konyhára küldték segíteni, ahol mindig elég feszült volt a hangulat bizonyos emberek miatt.

 A munkanap úgy nézett ki, hogy vagy délelőttös voltam (6:00-tól 15:00-ig, vagy délutános 9:00-18:00-ig). Ha korán kellett mennem, a „hajnali expresszt” (ez nem szállított utasokat) követő busz vitt át a lakhelyemről Gaschurnba. Ezzel úgy 10 perc késéssel értem csak be, de mivel nem volt korábbi busz, nem szólt érte senki.

Mondjuk a szálloda is gyakorlatilag üres volt még ilyenkor – személyzet tekintetében –. A konyhások kezdtek legkorábban, akik vagy a hotelban, vagy a faluban laktak. A lengyel, vagy Eseda volt a konyhán ilyenkor, ők engedtek be az épületbe.

Dienstplan, azaz a heti beosztás. Minden vasárnap megkaptuk a következő heti tervet.

 Volt számunkra öltöző is – külön férfi, külön női. Saját, névvel ellátott, nagy páncélszekrényekkel, amire tehettünk lakatot, ha akartunk. Itt lehetett letenni a cuccunkat, átöltözni. Egyenruha nem volt kötelező jelleggel. Belépéskor kaptunk ugyan egy egyen-pólót, de mivel azt néha mosni is kellett, nem volt muszáj mindig azt viselni.

A munkát a közös helyiségekkel kellett kezdeni a reggeli műszakban. Először az étterem és a lenti közös mosdók.

 A közös mosdókról mindig eszembe jut az a karácsony előtti élmény, mikor megérkezett a szezon első nagyobb csoportja. Lengyelek lehettek, de ez nem biztos. Nem tudták azonnal elfoglalni a szobáikat, ezért a közös mosdókat használták, mindjárt csapatosan.

 Munkám vége felé, utánuk mentem rendbe rakni a mosdókat, s az egyik piszoár alatt különösen gusztustalan dolgot találtam – nem részletezném, mert nem is az a lényeg. Hanem az, hogy otthon megszokja az ember, ha valami kellemetlen érni, elmeséli a barátainak, együtt röhögnek egyet és túl van rajta. Most először éltem meg azt, hogy nem tudom elmesélni, nincs kinek és különben is csak németül lenne rá lehetőségem és nem az anyanyelvemen, de még úgy sem tudtam, hogy ki az, akinek elmesélhetném, hiszen nem ismertem senkit.

 A reggeli műszakban megkönnyebbülés volt, amikor mehettem föl az emeletre, a fitness-terembe és a szaunába, mert ott már egyedül dolgozhattam, megszabadulva a konyhán dolgozók negatív kisugárzásától.

Mikor ezekkel is elkészültem, meg kellett nézni az irodában, hogy milyen szoba-listát kaptam aznapra. Ilyenkorra már megérkeztek a többiek is. Összeszedtük, amit föl kellett vinnünk (speciális rongyokat, gumikesztyűket, stb.), s mentünk a számunkra kijelölt emeletre. Itt is annak örültem, ha egyedül vihettem egy emeletet, mert akkor az én felelősségem volt. Nem kellett sem attól tartanom, hogy a másik nem jól csinál meg valamit, sem attól, hogy engem fog piszkálni. Meg a németül beszélgetés is nagy kihívást jelentett még.

  Az emeleten előhúztuk a szobalány-kocsit a szobalány-kamrából, meg a szennyeses-kocsit, elmentünk a folyosó túlsó végéig, s onnan álltunk neki végigkopogtatni a szobákat. Általában ilyenkorra már kimentek a vendégek – reggelizni, vagy már a nappali elfoglaltságukra – mi meg bemehettünk megcsinálni, amit kellett. Megigazítottuk az ágyat, és rendberaktuk a fürdőszobát, feltöltöttük a wc-papír-készletet, szappant, kicseréltük a törölközőket.

 Eleinte nagyon furcsa volt ez, mert az járt a fejemben, hogy mennyire utálnám, ha így hozzányúlna valaki az én cuccaimhoz. De ott nem csak természetes, hanem sokszor volt olyan érzésem, hogy már szinte azt is elvárná némelyik vendég, hogy kitöröljük a fenekét.

 11:00-kor volt egy kis pihenőnk – ilyenkor kellett lemennünk reggelizni. Ennek is csak azt a velejáróját nem szerettem, hogy ilyenkor találkozni kellett mindenkivel. Stresszelt, hogy nem biztos, hogy érteni fogom, mit beszélnek. Amikor Sz.-ék (lakás-szomszédaim) ott voltak, az is felemás érzés volt, hiszen jó volt, hogy magyar beszédet is hallhattam, viszont tudtam, hogy nem szimpatikus a többiek számára, ha magyarul beszélgetünk – pláne Sz. hangerejével, aki szeretett mindig a középpontban lenni.

 Reggeli után lehetett visszamenni a munkába. Folytattuk a szobákat. Azokra a szobákra, ahol éppen laktak, nem kellett sok időt fordítani, kivéve egyes esetekben. Voltak rendkívül igénytelen vendégek. Ilyenkor előfordult, hogy át kellett húzni az ágyat valaki után. Ezt nagyon nem szerettük, hiszen az volt az elvárás, hogy max. 10 perc alatt végezzünk azokkal a szobákkal, ahol még bent lakik a vendég, s hogy lehetőleg mire a vendég visszaér, már ne legyünk ott.

 S voltak azok a szobák, ahonnan kiköltözés volt. A régi elutazott, s elő kellett készíteni az új vendég számára. Itt azért szabad volt több ideig dolgozni, de Andrea ezt is meg tudta csinálni 20 perc alatt, ráadásul hibátlan minőségben. Egyszer meg is jegyezte Ani, a nyugdíj előtt álló munkatársnőnk kacagva, kicsit büszkén a főnökére, hogy „Andrea hat schwung” (Andreának van lendülete).

 Az ilyen szobákban kezdtünk az ágy áthúzásával, kiporszívóztunk, polcokat letöröltük, fürdőszobában is mindent rendbe raktunk. Igazából egyensúlyban volt a két feladat, a szoba és a fürdőszoba rendberakása, de eleinte a fürdőszobát jobban szerettem csinálni, mert abban gyorsabb voltam. Az ágyhúzással sokáig eléggé meg kellett küzdenem: A gumis lepedő vagy kisebb, vagy nagyobb volt, mint a szivacs – aki próbált már ilyet, az ismeri. A paplanhuzat tapadt a paplanhoz, sőt rendszeresen megrázott. Ha ketten voltunk beosztva egy emeletre, akkor lehetőség szerint a fürdőszobát választottam, aminek a többiek örültek, mert többnyire ez volt a kevésbé szimpatikus feladat. Az alapmunkán túl előfordult pl. hogy valami borzasztó penetráns bűz áradt a lefolyóból. Kivettük a szűrőt, s kiderült, hogy apró hússzeletek áztak benne…

 Előfordult egyszer, egy „maradós szobában”, hogy ahogy idegességemben kapkodtam, s széles mozdulatokkal töröltem le a tükröt, véletlenül levertem a vendég kölnijét, ami még félig teli volt.

 Kérdeztem Andreát, hogy most mi legyen. A vendég számára nyilván szimpatikus, ahogyan megpróbáltuk megoldani a helyzetet és valóban korrekt volt, csak nekem épp nem hiányzott volna. Mivel hajnalos voltam, korán végeztem. Vagyis a munkám után még el kellett, hogy menjek a közeli ilyen jellegű boltba (Andrea elég korrektül elmagyarázta, hogy hova menjek, s bár eléggé megijedt ő is, azért jóindulatú volt). A boltban azonban nem volt ugyanolyan kölni. Attól voltam igazán ideges, hogy a korai végzés után két szabadnapom következett és attól féltem, nehogy a szabadnapomon is ezzel kelljen foglalkoznom.

 Visszaérve elmondtam Andreának, hogy nem volt, és hogy szabadnapom jönne, mit csináljak. Akkor azt mondta, mondjam el a vendégnek és próbáljam megbeszélni vele. Ami megnyugtató volt, hogy mivel már túl voltam az első fizetésen, ha ki kellett volna fizetnem, nem lett volna akkora érvágás. Elég hosszan vártam a vendég visszaérésére, de nem jött. Egy vagy két óra várakozás után (ezalatt az internettel foglaltam el magam), szóltam Andreának, hogy még mindig nem jött vissza a vendég. Akkor mondta, hogy menjek, majd ő elintézi. Nagyon hálás voltam érte.

 Aztán mikor szabadnap után visszaértem és megkérdeztem Andreát, hogy mi volt, s akkor már mosolyogva mondta, hogy „erledigt” („elintézve”).

 Ugyan eleinte lassabb voltam, mint azok, akik már régebb óta csinálták ezt a munkát, de Andrea sosem szólt emiatt, sőt megnyugtatott, hogy nem az a fontos, hanem hogy rendesen meg legyen csinálva. Amikor VIP-szobákat is rám bíztak, megnyugodtam, hogy ezek szerint elégedettek a munkámmal. Voltak viszont önjelölt, piszkálóemberek, pl. Ani, aki szerette piszkálni a többieket, hogy „schneller, schneller" ("gyorsabban, gyorsabban”), "zak-zak!", amit egyrészt azért furcsálltam, mert ő nem volt a főnökünk, másrészt azért, mert igénytelen munkát végzett. Persze aztán idővel kiderült, azért aggódott ő, hogy nehogy be kelljen segítenie másnak, mert egyébként ez volt a szabály. Hogy aki készen van, az segít annak, aki még nincsen készen.

 Viszonylag jóban is lettünk azután, hogy rendszeresen – amikor jött az én emeletemre – mondtam neki, hogy már alig van hátra egy kicsi, nem kell segíteni. Ő ezt megkönnyebbülten és szívesen elhitte, s ment kávézni, cigizni, trécselni. Én sem bántam egyáltalán, mert utáltam, amikor „segített” valaki, egyedül szerettem dolgozni.

 Amikor készen voltak a szobák, megittunk egy kávét, aztán aki reggeles volt, az ment haza, aki meg délutános volt, az folytatta a közös terekkel. Ezt azért már lazább tempóban lehetett csinálni.

 A szezon második felére kitalálták a főnökék, hogy mielőtt elmegyünk, szólni kell és meg kell kérdezni, hogy van-e még valami tennivaló. Azt gondoltam, hogy előbb-utóbb zavarni fog valakit, hogy mindig pont 18:00-ra végzek, egy alkalommal szóltam hát 17:55-kor, hogy készen vagyok. Persze a túlórázás – ha nem írtuk fel* - nem zavarta őket, de Anna – a nagyfőnök-helyettes, akit (okkal) hiénaarcúnak becéztem magamban, úgy érezte, hogy 5 perccel hamarabb elmenni nem lehet! Ezért kitalálta, hogy mossam még föl a fürdőt (Spa-t) – a szauna környékét. Nem igazán láttam értelmét, hiszen éppen használatban volt, de mivel nem volt ez több 5 perces munkánál, ezért nem nagyon bosszankodtam rajta, ha Anna ettől boldogabb, hát legyen. Ezután aztán le is lett papírozva, hogy minden nap nem csak reggel kell feltörölni a fürdőt, hanem este is, elmenés előtt – és használat alatt, amikor meztelen férfiak és nők egy szál semmiben glasszálnak, mi egyenpólóban (persze egyvalaki közülünk) szépen végigtörölte a padlót. Ennek az esti fölmosásnak nem volt több értelme, mint egy zuhanyozóhelyiséget használat közben felmosni. Mire körbeértünk, az eleje ugyanolyan volt, de ez minket már nem érdekelt, ami a dolgunk volt, megcsináltuk. Mindenesetre itt már kezdtem szembesülni azzal a jelenséggel, amit később labanc-logikának neveztünk el.

Egyszer egy hónapban végig kellett törölni a folyosókon a magas szegélylécet, ami végigfutott mindenütt. Látványra nehéz munkának tűnhetett, hiszen lent van, vagy lehajolni, vagy guggolni kell hozzá és hát elég monoton feladat. Én viszont szerettem, mert olyasmit csinálhattam ezzel, amit egyedül csinálhattam, s ráadásul ülve-térdelve, a lábamat kicsit pihentetve végezhettem el. Ezzel együtt is nagyon jólesett, amikor egy mellettem elmenő vendég egy ilyen alkalommal azt mondta, hogy „Danke”.

 A köszönetről jut eszembe. A nagyon szimpatikus dolgok közé tartozott, hogy Andrea minden nap végén megköszönte a munkámat. Itt ez volt a szokás. Cserébe én meg megköszöntem a lehetőséget.

  A vendégek gyakran hagytak ott dolgokat, amiket vagy borravalónak szántak, vagy csak már nem volt rá szükségük, de úgy gondolták, hogy másnak még kellhet. Ha borravalót hagytak, főleg ha 2 euró fölöttit, persze annak örültünk a legjobban. Ha viszont csak centeket hagytak ott, azt megalázónak éreztük. Akkor inkább ne hagyjon ott semmit. De volt, hogy nyalókát hagytak – én ezt is utáltam, Kamilia, meg Resi viszont örültek neki (volt, hogy Resit is szobalánykodni osztották be), úgyhogy nekik adtam. Ha kisebb értékű bármit felejtettek ott, azt általában dátummal, névvel ellátva egy-egy zacskóba tettük. Egyszer egy könyvet is találtunk így otthagyva, s megkérdeztem Andreát, hogy ha nem hiányolja majd a gazdája, az enyém lehet-e. Sajnos azonban megfeledkeztem róla, úgyhogy ha nem került vissza a gazdájához, akkor azóta is ott van a szobalány-irodában zacskóban.

Különös jó érzés volt ilyet meglátni valakinek az éjjeliszekrényén

 Gyakran hagytak ott újságokat. Ezeknek örültem a legjobban a tárgyak közül és hordtam is haza őket, nyelvtanulási szándékkal. A szezon végére komoly mennyiséget összegyűjtöttem és akkor még ragaszkodtam is hozzájuk. Szerencsére autóval jöhettem haza, így őket is haza tudtam szállítani. Pár hónap itthonlét után azonban be kellett látnom, hogy soha nem fogom elolvasni őket – így kerültek a téli tüzelő közé.